Zsombor első három éve: A POKOL

Ez volt életem legnehezebb időszaka. Ekkor derült ki számomra, hogy más mint a többi. Ekkor merült fel a legtöbb akadály, a legtöbb probléma vele és a „nevelésével” kapcsolatban. Nevelésről persze -a szó általánosan használt értelmében - szó sem lehetett, mivel nem volt semmiféle kontaktus köztünk. Mint egy külső megfigyelő és kiszolgálószemélyzet voltam mellette.

Még most is bűntudattal tölt el az érzés, hogy nem egyszer azt gondoltam mennyivel jobb és könnyebb lenne nélküle! Naponta többször próbáltam vele kontaktusba kerülni, bemenni a szobájába és mesélni neki, autókázni, vagy bármi módon játszani vele. Ő nem volt erre hajlandó, észre sem vette, hogy ott vagyok, ha észrevette, akkor inkább kijött a szobából. Sohasem szerette, ha megöleltem, megpusziltam, utált kézben lenni.

A család és néhány barát felhívta a figyelmemet arra, hogy valami „nincs rendben” és, hogy talán ide vagy oda el kellene őt vinnem. Ez nem jelenti azt, hogy én nem vettem észre, csupán csak annyit, hogy úgy éreztem, ha találnak is nála „valamit” semmin sem fog változtatni...

Ekkor kezdődött a kálvária...

Ahány szakember, annyiféle vélemény (írásba egyik sem adta, kértek várjunk még):

-          rosszul hall

-          neveletlen

-          nincs ennek a gyereknek semmi baja

-          lenőtt a nyelve

-          hiperaktív

-          tejérzékeny

-          figyelemzavaros

-          autisztikus (az milyen? az vagy nem???)

-          stb...

Voltunk néhány nagyon drága fejlesztésen, ami elsősorban nekem segített: segített átlátni a fejlesztések célját és mibenlétét.

De most jön az én akkori döntésem, amiért nyugodtan meg lehet kövezni:

(mert most is így csinálnám):

Egyáltalán nem volt kooperatív, ezer kilométerről „kiszagolta” a fejlesztő pedagógusokat, orvosokat és az átlagnál is befordultabb, flegmább, elutasítóbb lett.

Én bíztam az ösztöneiben, főként mert bennem is mély kétely és ellenérzés volt a fejlesztésének „intézményes” módjával kapcsolatban. Nem általában a fejlesztéssel kapcsolatban (hiszen most, ebben az állapotában kifejezetten szeret tanulni), hanem ott, akkor, abban az életszituációban.

Félreértések elkerülése végett: Senkit nem szeretnék ezekről lebeszélni, én csak a saját történetünket mesélem el!

Úgy éreztem túl nagy árat fizetnék a társadalomnak való megfelelésemmel = az Ő fejlesztésre hordásával.

Ez pedig egy csodálatos emberi lénynek a boldogsága lett volna.

Akármennyire is be volt zárkózva, a gondolatokra, a szándékra, az érzésekre hiperérzékenyen reagált.

Olyan érzésem volt, mintha gondolatban teljesen érthetően hallanám a hangját. Megértettük egymást így is. Nem volt szükségünk szavakra!

Főzés közben egyszer csak meghallottam egy belső hangot: pisilnem kell. Bementem a szobában játszó gyerekhez és bevittem a bilit. Azonnal ráült és pisilt. Vagy máskor csak annyit hallottam: „segíts” és a ruhája be volt akadva a kiságyába. Ezek mind szeretetteljes gondolatokként jelentek meg az elmémben. Ahogy mondtam sosem sírt, nem kiabált, akkor sem, mikor ezek történtek.

Fejleszthettem volna ugyan azon az áron, hogy megkeserítem az életét. Ráerőszakolok mozdulatokat,  beleerőszakolom szituációkba és boldogtalanságot okozok neki. Nagyon hamar felismerte volna, hogy ő más mint a többi, hogy ő vele baj van, hogy ő problémás, hogy szomorúságot okoz.

Úgy éreztem, hogy ilyen picike gyereknek nem kell még azt megéreznie, hogy ő valamiben nem elég jó, nem elég fejlett. Nem tartottam annyira fontosnak, sokkal előbbvalóbbnak éreztem azt, hogy őt mindig mosolyogni lássam és mivel ő általában mosolygott és jókedve volt. Mindig nagyon figyeltem arra, hogy ameddig ő elégedett és vidám, addig nagy hibát nem véthetek, hiszen az EMBERnek az életcélja az, hogy elérje a boldogságot.

És nekem van egy kisfiam, aki nem úgy fejlődik, de ő nap mint nap minden pillanatban a boldogságban él.

Carpe Diem!  Ahova mi szeretnénk eljutni. Én ebből az állapotból nem akartam kimozdítani azért, hogy ő is átlagos legyen.

Meggyőződésem, hogy a fejlesztésekkel elkezdődött volna a fentiekből következő frusztráció, düh, elkeseredettség, majd sírás, rohamok stb.

Nem volt 3 éves Zsombi, amikor az egyik gyógypedagógus megkérdezte, hogy vannak-e már dührohamai?

Mondom: - Nem, nincsenek.

Erre a pedagógus: - Majd lesznek!

Mondani ugyan nem mondtam, de arra gondoltam, hogy mindent megteszek azért, hogy ne legyenek. Mert meggyőződésem, hogy ezek a rohamok a „meg nem értettség” dühkitörései, és én minden erőmmel azon leszek, hogy megértsem Őt, és ha kell lefordítsam számára ezt a valóban érthetetlen, élhetetlen világot.

Zsombornak azóta sincsenek dührohamai, és egyáltalán semmilyen „kitörései”. Egy szelíd, kedves és vidám kisfiú! Az én szemem fénye! Úgy érzem jól döntöttem, hogy a megérzéseimre hallgattam és volt hitem Benne, Bennünk!

Ebből a nagyon befordult, nagyon elkeserítő állapotból mostanra egy nyitott, kedves, kommunikatív gyermekké vált, aki megtartotta derűjét, mosolygósságát és napról napra elkápráztat engem a fejlődésével és igyekezetével.

Remélem az ő élete és a mi történetünk erőt tud adni az elkeseredett, elfáradt, hitét vesztett szülőknek!

Az első három évben jelentkező „tünetek”-ről egy külön bejegyzésben írok.