Utolsó bejegyzésemkor komolyan
felmerült bennem a kérdés, hogy milyen a jó szülő? Sokan sokféleképp
elmélkedtek már róla, és számtalanszor olvastam a nagy megfejtéseket az
internetes közösségi portálokon megjelenő egyperces bölcsességekben, de én nem
ezekre az elcsépelt igazságokra vágytam. Talán azért sem, mert Zsombor mássága
kapcsán én más oldalról vizsgálom az életet és azt, hogy mikor válok számára
„jó szülővé”?
Egyben biztos vagyok, ezt már
többször is „hangoztattam” itt a blogon: a család
a gyermek személyiségfejlődésének alfája és omegája, óvodája, iskolája és, ha
szerencsések vagyunk egyeteme is!
Sosem volt számomra kétséges,
hogy a szülő alapvető feladata, hogy
meglássa gyermekében az Istent, felismerje benne az Univerzum megismételhetetlen
és egyedülálló csodáját.
Ha a szülő ezt az Istenhez hasonlatos képet hívja elő
magában, mikor a gyermekére gondol vagy épp tanítja, akkor segíti a legjobban kibontakozni azt a teljességet, amit a
gyermek még magában hordoz.
Drága Nagymamám, aki tavaly
ilyenkor haláltusáját vívta az egyik klimatizáció nélküli, budapesti kórház
ragadós, savanyúszagú és dermedt hangulatú kórtermében, mosolyogva ezt az
üzenetet hagyta ránk: „Szeressétek azt a
kis lurkót! Meglátjátok lángész lesz belőle!"
Ez a kilencvenegy éves hat elemit
végzett asszony, aki túlélt egy háborút, átvészelte ötvenhatot, elvesztette
előbb a férjét, majd az egyik gyermekét, olyan szilárdul hitt abban, amiben én
csak reménykedtem. Nem tudok elég hálás lenni neki érte, hogy emlékeztetett
arra, hogy az intuíció, a feltétel
nélküli szeretet, az elfogadás művészete nem tudáshoz, képzettséghez
köthető. Ez isteni adomány, melyet nekem is feladatom magamban felébreszteni, és ébren tartani.
Azóta is ez lebeg a szemem előtt:
Lássam meg Zsomborban Isten remekművét, azt a tökéletes testi-lelki-szellemi
hármast, mely minden kétséget kizáróan alkalmassá teszi őt földi feladatai
beteljesítésére.
Tavaly nyáron ez még csak
szunnyadó érzés volt. Szinte egyedül
álltam dacosan és keményen a világgal szemben, mint egy mérges kislány,
toporzékolva és önmagában dünnyögve, hogy akkor is nekem van igazam: Zsombi
tökéletes!
Szinte semmilyen ezt cáfoló
információt nem tudott befogadni az agyam. Alig emlékszem azokra a „jóindulatú”
figyelmeztetésekre, amik „szegény-szerencsétlen” jövőnket vetítették előre.
Egyszerűen szelektáltam őket, mint a rosszul képzett vadászkutya, aki gazdája
hívására fittyet hányva lohol tovább a csapán.
Idén, Zsombi életében először
kézzelfogható bizonyítékokat is kaptam arról, hogy lehet, hogy nekem van
igazam.
Mikor elkezdtük a Mantrán a
számmisztikát és a kronobiológiai pszichogenetikát tanulni, ahol az ember
születési dátumából ismerjük meg az ember születéstől fogva hordozott, úgymond „útravalóul kapott” fizikai, lelki,
szellemi energiáinak mennyiségét, személyiségének erősségeit és hiányosságait,
főbb megtapasztalásra váró területeit és sorsa beteljesítésének lehetséges
útjait, a hallott információktól teljesen lefagytam.
Az egyik „Aha” élmény követte
a másikat.
Teljesen elbűvölt mindkét tudományág.
Nem tudom elmondani nektek milyen érzések cikáztak át rajtam!
Hisz ezek a számítások, ezek a
„mátrixok” épp azt támasztják alá, amit én lelkem mélyén önmagamban őrizgettem
Zsombiról! Hol forró boldogsághullám járt át, hol a hideg rázott ki az információktól.
Azóta minden napom minden egyes
szabad percében ezzel foglalkozom.
Egyfolytában bújom a
szakirodalmat, elemzéseket készítek, és gyermeki izgalommal tapasztalom, hogy a
megérzéseim nagy része visszaköszön a képletekből.
Zsombi születési képletének egyre mélyebb megismerésének és megértésének hatására már jóval bátrabb vagyok, fel
merem vállalni a véleményem és nem gondolom azt, amit próbáltak belém
sulykolni, hogy nekem nem lehet igazam, hisz
nincs az „autizmusról szakképesítésem”. Sőt, izgatottan és izgalommal várom a
jövőt, várok minden egyes percet, mert nincs olyan nap, amikor Zsombor ne
kápráztatna el valami aprósággal, amiért érdemes dolgozni.
Tegnap például arra döbbentett
rá, hogy nem is neki vannak beszédértési problémái, hanem én használom
helytelenül az anyanyelvem. J
Sokszor egy-egy kérését azzal
zárom le, hogy „Nincs több játék” már
este van, le kell feküdni.
Ő erre mindig fejét csóválva
konstatálja: „Elfogyott”.
Eddig én bolond mindig
kijavítottam: nem elfogyott, hanem
alvásidő van.
De hiszen Ő jól mondja! Ha egyszer valami nincs (és volt) akkor az
egyértelműen ELFOGYOTT! J Újra és újra figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy
ne automatizmusként válaszolgassak neki. Jó lecke volt, fiam! Köszönöm!
Minden percet újként egyediként és soha vissza nem térőként kell
megéljek, akkor tudok megfelelően reagálni rá, és akkor tudom valóban
tanítani őt! (illetve akkor veszem észre
mire is szeretne tanítani engem… igen ostoba vagyok, hogy ezt az apróságot
ennyiszer kellett elmondja nekem :D )
Ezen a héten, mikor itt járt a
gyógypedagógus (akivel Zsombor, aki a szakorvos szerint csak kézzel irányítható
és öntörvényű, ez alkalommal már egész
egy órán keresztül együttműködött), óra közben azon gondolkodtam, hogy miért mindig a gyereken akarunk
változtatni?
Az a gyerek miért nem „jó úgy
ahogy van”? Miért nem először magunk
változunk meg a gyerek irányában? Hiszen ha
megváltozik a mi hozzáállásunk, megváltozik a válasz is amit kapunk. Ezen én is
végigmentem, végülis ennek köszönhetem, hogy Zsombi kinyílt.
Mikor végre elhitte, hogy én fel
akarom benne fedezni az isteni tökéletességet, elfogadom és szeretnék segíteni
neki, attól a pillanattól fogva nyílt meg nekünk.
Láttam erről egy fantasztikus
filmet, melyet a férjemmel egy százas papírzsepi csomag felhasználásával
tudtunk csak végig nézni:
Minden gyermek különleges címmel.
Jól példája annak, mikor egy
problémás gyermek a megfelelő hozzáállás hatására szárnyakat kap és
kibontakoztathatja tehetségét. Csodálatos film, minden iskolában vetíteném.
Véletlenül sem arról beszélek, hogy „álljunk be a sorba és
engedelmeskedjünk a gyerekünknek” vagy, hogy ne neveljük őket!
Nem.
A kommunikáció és az odafordulás milyenségére gondolok. Arra, hogy
először magunkban változzunk meg az ő irányukba, hátha ez is nagy előrelépést
jelent.
Egyik este Erich Fromm könyvében (Pszichoanalízis
és vallás) rábukkantam arra a megfogalmazásra, ami ugyan pszichológiai oldalról,
de épp azt fogalmazza meg, amit én csetlő-botló szókincsemmel nem tudok
szavakba önteni:
Látható; hogy egyáltalán nem egyszerű körül írni, mit is tekintünk
betegségnek, illetve megfelelő kezelésnek. A megoldás attól függ, hogy mit
tartunk a pszichoanalízis céljának. Az egyik elképzelés szerint az analitikus
kezelés célja a beilleszkedés. Beilleszkedés alatt azt kell értenünk, hogy az
ember képes úgy viselkedni, ahogy az adott társadalomban a többség. Ebben a
tekintetben a társadalom és a kultúra által hitelesített létező
magatartásminták jelentik a mentális egészség mércéjét. E mércét nem az
általános emberi normák alapján kell megítélni, az sokkal inkább azt a
társadalmi relativizmust fejezi ki, amely a „helyén valót” minden további
nélkül elfogadja, s az attól eltérőt visszásnak, tehát egészségtelennek
tekinti. Az a terápia, amely kizárólag a társadalmi beilleszkedést célozza,
csak arra alkalmas, hogy a neurotikus elviselhetetlen szenvedését a sémákhoz
való igazodással együtt járó átlagos szenvedési szintre csökkentse. A másik
nézőpont szerint a terápia elsődleges célja nem a beilleszkedés, hanem a
személyiség képességeinek optimális fejlődése és az egyéniség kiteljesítése.
Ebben az esetben a pszichoanalitikus nem „ beilleszkedési tanácsadó”, hanem –
Platón kifejezésével élve – a” lélek orvosa”.
…
”Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy választanunk kell a
szociális beilleszkedés, illetve a lélek gyógyítása között, és hogy az emberi
integritás elsődlegességének választása szükségszerűen a társadalmi kívülállás
sivatagába vezet. A „beilleszkedett” egyén a fentiekben használt értelemben
olyan megalapozottságot és határozottságot nélkülöző használati cikket csinált
magából, ami megfelelési szükségletén és szerepváltásra való készségén kívül
mással nehezen jellemezhető.
Mindaddig, amíg sikeres ez irányú erőfeszítéseiben, élvez bizonyos biztonságot.
Ám fensőbb énje, az emberi értékek elárulása belső kiüresedést és
bizonytalanságot teremt, s ez felszínre kerül, amikor veszít a sikerért vívott
harcában. És ha nem is veszít e küzdelemben, gyakran fizet gyomorfekéllyel,
szívbántalmakkal, vagy más pszichés eredetű betegséggel az emberi értékek
elhanyagolásáért. A belső erőre és integritásra szert tett ember bár gyakran
nem olyan sikeres, mint gátlásmentes szomszédja, ám megvan az a belső
biztonsága, ítélőképessége és tárgyilagossága, amelyek birtokában jóval kevésbé
kiszolgáltatott a szerencse forgandóságának és mások véleményének, illetve
számos területen nő képessége a konstruktív munkára.”
:)