Módszereim a születés-konfliktus feloldására II.

Legutóbb arról írtam, hogy egy meditációm alkalmával sikerült újra átélnem és felülírnom azt a konfliktust, melyet a szülés óta mélyen elfedve hordoztam magamban.

Miután átéltem a világrajövetel harcos purgatóriumát, mintegy megtisztulva és megkönnyebbülve készültem arra, hogy a másik érintettet, kisfiamat is beavassam ebbe az élménybe.

Mivel vele éber állapotában a kommunikáció nehézkes és némiképp akadályoztatott, este, álmában szerettem volna elmesélni mit éltem át, min mentem keresztül.

Azon az estén én altattam el.

Úgy beszéltem vele, mintha minden szót értene, de nem a kimondottakat, hanem azokat a rajtam átfutó érzéseket, melyekre esetlenül keresgéltem  a szavakat. A fogantatás pillanatától kezdtem:

- Emlékszel, mikor szerelmes estén megérkeztél közénk? Olyan mámoros és bódító érzés volt tudni, hogy velem vagy, velünk vagy!
- Mikor bizonyossá vált, hogy velünk vagy, hogy együtt dobban a szívünk, apa nagyon megijedt! Ne haragudj rá ezért! - így kezdtem lelkem bűneinek meggyónását Neki, akire leginkább tartozik, mit éreztem és mit érzek!

Csendesen aludt, de én úgy éreztem, mintha mély bölcsességgel hallgatna.

Kezdetekben harcolnom kellett Zsomborért a szerelmemmel, akire nem várt villámcsapásként sújtott le a hír: áldott állapotban vagyok.
Nekem könnyebb volt megbarátkoznom a gondolattal, hisz én első pillanattól éreztem a jelenlétét, álmodtam vele, hallottam, ahogy szól hozzám.
Zsolti a hirtelen jött felelősségtől megrettent, és a terhesség megszakításon gondolkodott.
Nálam ez szóba sem jöhetett, de tudtam milyen nehéz most neki, most érik "felnőtté", s viharok dúlnak a lelkében.

Végig éreztem Zsombor érzéseit, és próbáltam a legkisebb érzelmi hullámokkal megélni a helyzetet.
Tudtam, Zsolti csodálatos apa lesz, időt kellett neki hagynom.

Biztosítottam afelől, hogy nagyon szeretem, és elmehet, ha úgy érzi, korai neki még a gyerek. Nem értett félre, én pedig nem nehezteltem emiatt: mi mindig őszintén megbeszéltük és megbeszéljük az érzéseinket egymással.

Természetesen nem futamodott meg, és az egész terhességem alatt elhalmozott a figyelmével, szerelmével.

Zsombinak ez volt az első trauma ebben kihívásokkal teli földi életében.

Feküdtem mellette, behunytam a szemem és engedtem, hogy az akkor felmerülő érzelmeim magukkal ragadjanak. Az öröm, a félelem, a féltés, a várakozás, a bizonyosság és a kishitűség.
Mind-mind megosztottam vele a szoba sötétjében. Sokszor tört rám a sírás vagy rázott a hideg az átélt emlékektől, de őszintén, nyíltan vállaltam előtte minden emberi gyarlóságom, csapongó gondolatom, érzelmi viharom.

Megértéséért imádkoztam, amiért nem voltam elég bölcs és tudatos a szülés alatt, s önző módon sokszor elfelejtettem, hogy ezt ketten csináljuk végig!

Bocsánatáért esedeztem, mert miután megszületett, nem éreztem azt a mindent elsöprő szeretet, amit a romantikus regényekben vagy szappanoperákban látni, csak ürességet, apátiát.
Idő kellett, mire az anyaság érzése, mint egy föld mélyén szaladó kis patak, rám talált, és felbugyogott bennem a szeretet.
Neki viszont első pillanattól szüksége lett volna rá.

Szégyelltem magam azok miatt a tévedések miatt, amiket az első években elkövettem ellene, hogy nem ismertem fel benne a megismételhetetlen csodát! Mennyi csalódást okoztam Neki ezzel!

Azért, mert minden tettem önmagamból és a megkövült elveimből indult ki, s nem őt helyeztem előtérbe, nem voltam elég nyitott! Bevallottam neki minden ellenérzésem, fájdalmam, önmarcangoló bűntudatom, önző gondolatom.



Megköszöntem és sosem felejtem el neki, hogy türelmes volt velem anyaságom, kezdeti, botladozó éveiben, és mindig új esélyt adott nekem a javításra, a tanulásra. Arra, hogy felismerjem az ő nagyszerűségét, és beletanuljak az anya-szerepbe!

Kértem, lássa meg benne az okot, az eredőt: szellemi tudatlanságom és küzdelmes fejlődésem!

Csak meséltem, meséltem, könnyek közt, és engedtem, hogy minden egyes mardosó fájdalom vagy elsöprő boldogság magával ragadjon. Hánykolódtam az érzéseim tengerén, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban...

Ő pedig aludt, mozdulatlanul, egyenletesen szuszogva...

Meggyóntam! Meggyóntam Ő előtte és Isten előtt, és kértem értsen meg, és oldozzon fel.

Nem tudhattam, hogy az ő folyton éber szelleme mit tapasztalt meg ebből, de én megkönnyebbültem, és  könnyektől maszatos arccal óvatosan, halkan kezdtem kikászálódni az ágyból.

Ekkor kinyúlt felém, a kezem után kutatott, majd két csöpp keze közé fogta az enyémet, és a fejecskéje alá téve aludt tovább...

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen bölcs és türelmes Mestert küldött le számomra, hogy megmetssze egóm vadhajtásait, s jobb emberré formáljon! Köszönöm!