"Spirituális anya"

 Nap, mint nap számos "villámbölcsességet" van szerencsém olvasni a közösségi oldalakon, sokukat én magam is megosztom. Ilyenkor azt kívánom, hogy legalább egy napra tudjak úgy élni, ahogy ezek a nagy tanítók tanácsolják.

Nagy odafigyeléssel néha percekre le tudom vetkőzni mindennapi automatizmusomat és kikerülök az ego irányítása alól, és ez oly csodálatos érzés. 

Ilyenkor megváltozik a világ, teljesen új értelmet nyer egy-egy mondat, egy zebrán áthaladó ember, egy piros lámpa, egy lemerülő telefon…

Ha másra nem is, arra jók ezek az idézetek, hogy a megfelelő pillanatban, de inkább egy-két perccel utána bevillanjanak, hogy hogyan is kellett volna viselkednem.

Pedig immár több, mint egy évtizede, de lassan inkább kettő hívom magam spirituális útkeresőnek…

Rácsodálkozni egy-egy bölcsességre, egy-egy „aha” élmény még nem jelenti azt, hogy az ember megértette, és még inkább be is építette azt a hétköznapjaiba. Ez rólam is hamar kiderült...

Hosszú évek teltek el, míg meg voltam elégedve azzal, hogy látványosan „elboszorkányosodtam”. Semmi nem zökkentette ki egómat ebből a jól eső ezoterikus pöffeszkedésből. Társaságban felvettem a nekem tetsző „megvilágosult” tájékozott és olvasott ezomókus-jelmezt, és játszottam a magam színpadán, az általam rendezett darabban a „bölcs tanácsadó” szerepét.

Voltak, akik elhitték, amit láttak. Katarzist éltek át a darabomban, szinte azt hitték az előadás a valóság.

Mikor az én ál-felvilágosult öntudatom megkapta ajándékul Zsombort, hogy tessék, lehet gyakorolni azt a borzasztó mennyiségű bölcsességet, amit a főszerepemben szinte már valóságként játszottam, lehullott a lepel. Leesett a maszk, elfelejtettem a szövegemet, felsültem.

Ott álltam önmagam előtt, és el kellett ismerjem, hogy az általam legkevésbé spirituálisnak tartott személyek fényévekkel járnak előttem  a megértés és bölcsesség terén.

Mikor ezt felismertem, az egész hitvilágom, énképem és világnézetem porba hullt. Ültem a romjaim felett, és tiszta alapról, teljesen elölről kellett építkeznem.

A bölcsesség a cselekvő tudás. Nem lehet pusztán elméleti.

Ekkor kezdtem el keresni az olyan lehetőségeket, ahol végre egy használható módszert adnak a kezembe. Módszert a világ megismeréséhez. Ekkor még azt hittem erre van szükségem. Ma már tudom, hogy elsősorban önmegismerésre, önismeretre van szüksége mindenkinek.

De akkor még hittem, hogy ha egyszer 'reiki-mester' leszek, akkor majd minőségi változás áll be az életemben és minden világossá válik.

Lassan azonban rá kellett jöjjek, hogy homokszem van a gépezetben, mert az embert nem a technika, a módszer alakítja át, hanem a szellem.

Ezen az úton meg kellett tanuljam, hogy első az alázat, majd a megértés és megérzés.

Ezek nélkül minden ezoterizmus, alternatív, spirituális praxis misztikus ködbe rejtett hókuszpókusz csupán. Amolyan vagy sikerül, vagy nem.

Mondom ezt úgy, hogy számtalan trendi "ezo-spiri" :) tanfolyamon (reiki I- mesteriig, agykontroll, szellemgyógyászat, különböző meditációs technikák stb) vagyok túl és az oklevelekből egy falat ki lehetne tapétázni.

Mégsem bánom hogy elvégeztem ezeket, mert megéreztem mélyükben valami közöset: azt a hagyományt, ősi bölcsességet, mely felé a nyugati ember úgy gondolja, hogy csak anyagi tudás, tanfolyamok és diplomák útján haladva érkezik meg.

Pedig nem a diplomák, még csak nem is a kimondott szavak, hanem a mindennapi cselekedetben érhető tetten a bölcsesség.

A bölcsesség alkalmazásához pedig éberségre van szükség, mely a lét intenzív érzékenysége.

A legintenzívebb érzékenység pedig: a szeretet. Természetesen a szó valódi értelmében:

„A szeretet az, amikor az ÉN tökéletesen kialszik és az emberi lélek az egyetemes létnek (létezésnek) megnyílik.”  (Hamvas Béla)

Más szavakkal: „A szerető átváltozik annak a lényegévé, akit szeret” (Ibn Arabi)

Ha a cselekedeteinket a szeretet vezérli akkor már nem csak szóban vagyunk bölcsek és szellemileg érettek, hanem végre egész lényünkben kezdünk azzá válni.

Miután a fent említett iskolákban egymásnak teljesen ellentmondó tanításokban volt részem, melyeket természetesen "megkérdőjelezhetetlen szavú" mesterek(?) állítottak, előbújt belőlem a „józan paraszti ész”.

Ez a sokfajta élmény ébresztette bennem az igényt arra, hogy a látszat-módszerek helyett, a mélyükben megbújó valós igazságot keressem. A módszerek közti hasonlóságot, az azonos alapokat és különbségeket, egyszóval az analógiákat először megérezni majd néhol felismerni véljem.

Az egyik módszer tanításai világítottak rá a másik módszer tanításaira, tévedéseire és viszont.

Ha a szellem arra megérett ezek a technikák, illetve azok működési elvei világossá válnak mintegy feltárulnak az ember előtt, s nem csak a tanfolyamon "bebiflázott" sokszor túl ködösített, misztikus "tudást" erőltetjük. 

Már pedig mindezen spirituális önmegismerő vagy gyógyító technikák gyökere a régi hagyományokba nyúlik vissza, vagy legalábbis szeretne onnan meríteni.

A hagyomány: kapocs az isteni és az emberi világ között.

„Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud.”*

Természetesen számos olyan ezoterikus tanfolyam is van, amely a régi tanításokat, gyógyító módszereket nem értette meg teljes egészében, ezért kis módosítással, új köntösbe bújtatva, átnevezve hirdeti és magyarázza, hogy miért az ő technikája ez egyedüli üdvös út a gyógyuláshoz vagy fejlődéshez.

„A tudatlanok a vak sötétben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak. Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy a nem tudás.”*

„Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás. Ami csak a tudás anyagi mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát emeli, az csak tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen; haszontalan és veszedelmes.”*

Autistáknak, hiperaktívnak, figyelemzavarosnak, fogyatékkal élőknek (stb.) titulált fiaink és lányaink angyali szépségű testbe inkarnálódva fújnak ébresztőt a mi eltudományosított szellemünknek, tudós elménknek.

Az „eltudományosított szellem” ahogy Ziegler nevezi -igen találóan-, zsákutcába jutott, új irányultságra, új fókuszra van szüksége.

Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségében az összhang megvalósítása, felismerni mindenben és mindenkiben az Istenhez való hasonlatosságot. (Ezt olvashatjuk ki az ősi szent iratok és tanító mesterek ránk maradt  bölcsességéből)

Az Istenhez való hasonlatosság legmagasabb foka pedig a „szív ébersége”: a szeretet.

Az EGYSÉG: létező, nem kell megteremteni, életünkben azonban számtalan különböző formában jelentkezik.

 

Ahelyett, hogy zavart félelemmel elfordulunk másként élő társainktól, hárítjuk a velük való találkozást, csodálkozzunk rá az élet sokszínűségére, számtalan kifejeződési formájára! 

Mert mindannyiunkban van valami közös, valami egy tőről fakadó. Ugyanakkor mindannyian egyediségünkkel és megismételhetetlenségünkkel a Jóisten végtelen kifejeződései, megnyilvánulásai vagyunk.

Hogy mennyit alkalmazunk életünkben a fent említett „villámbölcsességekből” cselekedeteinkben mutatkozik meg, türelmünkben, elfogadásunkban, viselkedésünkben a többi ember iránt.

 

Ahogyan a kóró és bogáncs értéktelen az ember számára, a szamár szemszögéből igenis csodálatos és hasznos növénye a Jóistennek.

Mindennek helye, ideje, rendeltetése van.

Az, ha mi nem vesszük észre a kóróban a nélkülözhetetlenséget, nem a kóró hibája.

* gondolatok Hamvas Bélától

"ÉN"

Zsombor a mai napig nem rendelkezik körülhatárolt énképpel, éntudattal ezért teljesen másként viselkedik, mint az átlag ember. Nem féltékenykedik, nem birtokol, nem zsarol, nem verseng. Teljesen ismeretlenek számára ezek az állapotok és ezek az emberi motivációk, az alá és fölérendeltség, a tekintélyelvűség.

Hogy hogyan motiváljak egy olyan gyermeket, akiben nyoma sincs becsvágynak, büszkeségnek, birtoklási vágynak, tehát sem a dicséret, sem a szép szó, sem a jutalom nem motiváció számára, igencsak feladta a leckét számomra.

Egy Nietzsche idézetre bukkantam a minap, ami elindított bennem egy gondolatmenetet s ez ihlette ezt a bejegyzésemet.

Nietzsche szerint abban a percben, amikor az addig szabadon élő ember legelőször társadalomban, a közösség ellenőrzése és a többi ember kényszere alatt tudja magát, az a lélek születésének pillanata. Hamvas Bélával értek egyet, aki ezt az idézetet úgy módosította, hogy ez a pillanat nem a lélek, hanem az Éntudat, az individuális én születése.

Az ember „halhatatlan lelke”, szelleme vagy ha úgy tetszik Isteni énje örök lény. Ellentétben az individuális ÉN-nel, ami itt, az anyagi természetben keletkezett.

Mi elvágyódunk az Isteni, „közös éntudatba”, miközben az ilyen szabad lelkeket (mint Zsombor is) bebörtönöznénk az individuális Én káprázat világába.

Fontosabb figyelnem azt a mindennel egylényegű életérzést, melyet Zsombor mutat nekem, addig még, amíg nem rántom bele teljesen az általunk „életnek” nevezett mája-képzeletvilágába.

Itt él mellettem, itt lüktet a közvetlen közelemben mindaz, amit el szeretnék érni.

Az a fajta tisztaság, éberség, jelenlét, érzékenység, ami benne Isteni adomány, bennem elcsökevényesedett emlék.

Mernem kell megélnem ezt vele és nem engedni a világ szándékának, hogy ő is „egy hangyává váljon a bolyban”.

Zsombor úgy él, ahogy Hamvas Béla jellemzi az Isteni Ének életét:

„A nyílt létben (így hívja az Isteni Ének létét) a lények életközösségben élnek, nincs tulajdon, törvény, becsvágy, önzés, hiúság.”Ahogy ezeknek a tulajdonságoknak csíráját sem tudom felfedezni a fiamban.

A zárt életben (abban a számszárában, melyet mi, individuális ének életnek hívunk) a lények magányban élnek, minél zártabb az élet, a magány annál nagyobb és annál hatalmasabb a tulajdon ösztöne, a törvény hatalma, a becsvágy és a hiúság ingere és az önzés aktivitása. De annál nagyobb a félelem, a tájékozódás annál bizonytalanabb, a kábaság annál súlyosabb.”

Szerintem szemléletbeli tévedés fogyatéknak tekinteni az autizmust. Nem fogyaték, hanem felfokozott érzékenység.

Fogyatékosságuk kizárólag a mi érték vesztett világunk mulandó és sokszor értelmetlen törvényeinek megértésében van.

„Normális státuszunknál” fogva magasabb rendűnek képzeljük magunkat, mégis értetlenül állunk az Ő világuk előtt. Fogalmunk sincs miben élnek, mégis meg akarjuk változtatni azt az életteret, vagy ki akarjuk rángatni őket onnan.

Milyen jogon?

(hasonlatképp: ) Nem furcsa, hogy mi a „felsőbbrendű faj" egyetlen vakkantást sem értünk a kutyáink csaholásából, ők viszont több száz emberi szót képesek megtanulni? Mi, a felsőbbrendű faj kiváló egyedei…?

Fikarcnyit sem vagyok jobb a többi aggódó szülőnél, hisz nevelési módszerem nagy részét nekem is a félelem vezérli.

Félek beengedni őt saját fajtársai képzelt világába: a társadalomba.

Félek, hogy fel kell készítsem őt. Szem elől veszítem, hogy a Jóisten a számára lehető legjobb módon készítette fel őt ennek az életének megtapasztalására.

Nem látok tisztán, ezért nem is dönthetek jól. Próbálom érezni, amit érez és minél teljesebben megtapasztalni a jelenvalót.

Pillanatokra felébredek ebből a kollektív álomból, mintha az Istenazonosság esszenciáját lelkem egy kis borostyánkőbe merevítve elraktározta volna nekem segítségül.

Ilyenkor ragadok tollat és írom a blogot: hánykódásaimat az anyaság tengerén.

Hérakleitosz szerint „a sokat tudás semmire sem tanít meg”.

Talán éppen ezért élem én meg másként az autizmust, mert nem a tudomány eredményeiből próbáltam tájékozódni, hanem az emberiség történetét kutattam, kutatom.

Másra fordítottam a figyelmem és az energiáimat. Nem a tudomány szűkös ismereteinek bűvöletében köröztem, mint az éjjeli lepke a lámpa körül, hanem teljesen más megvilágításból, globálisan, sőt szellemi eredetétől indulva kerestem a választ.

A szakemberek által előre vetített prekoncepciók Zsombor állapotával kapcsolatban –számomra egyáltalán nem meglepő módon- nem bizonyultak sors-beteljesítő jóslatnak.

A tudás helyett a több érzést szerettem volna megtapasztalni és ez adta nekem azt a sokakat megbotránkoztató világlátást, ami ebből a blogból kiviláglik.

Célom továbbra sem az autizmussal kapcsolatos anyagi tudás megszerzése, hanem a szellemi kvalitás emelése.

„Mert az életnek lágynak, passzívnak kell lenni –érzékenynek- intenzíven érzékenynek, hogy a lét isteni erőit be tudja fogadni.” (Hamvas Béla)

„A csecsemő: puha, gyenge,

A haldokló: Kemény, erős.

A sarjadzó fü és fa: lágy, erőtlen,

A korhadó: szívós, erős.

A kemény és erős: pusztuló,

A puha és gyenge: fakadó.

Elvész a fényes hadsereg.

A felnőtt fatörzs megreped.

A kemény, erős: alámerül,

A puha, gyenge: felülkerül.”

(Lao Ce: Tao Te King)

Minden gyermek: áldás. Fel kell ismernünk miképpen hoz tanításokat az életünkbe!

Kétségem sincs afelől, hogy Zsombor az én Mesterem.

Lénye által döbbenek rá a legnagyobb tanítások üzenetére.

Hamvas szerint: „A Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett isteni erők eszköze. Szakrális lény, aki által az univerzális lét nyilatkozik meg.”

…

’A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és tökéletesség az ostoba ember álomképe.

A Mester ember volt, az emberi lét minden jelével.

A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik.”

Örüljetek neki, és használjátok ki, hogy ezek a Mesterek Benneteket választottak tanítványul!

Alább Zsombi sajátos látásmódjából kaphattok ízelítőt, az általa egy vidéki tanyán készített képek segítségével :

Jósors avagy balsors?

Egyszerűen nem lehetek elég hálás Zsombornak, azért, hogy egyszerű létezésével ily csodás emberek, barátok közé sodort az élet!

 Ezen a szürke hétköznapon olyan szívmelengető levelet kaptam Verustól, kinek neve fogalom az ezoterikus,
vallásbölcseleti, filozófiai irodalom és egyéb, ritka könyvcsemegék kedvelőinek, hogy legmélyebb bensőmig megborzongtam.

Nemcsak azért mert váratlanul ért, hanem azért is, mert egy monoton, átlagos és sietős hétfőből kiragadott egy pillanatra a csillagok közé, egy magasabb szférába és lelkem megpihenhetett abban a jóleső bizonyosságban, hogy a sorsom általam válik csodálatossá, nagyszerűvé, avagy szenvedéssé.

Én az előbbit választom.

És íme az idézet:


    Hogyan választ az Úr anyát a fogyatékos gyermeknek?

  - részlet Erma Bombeck írásából -

- Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
- Frederick, Marjorie: leány, védőszentje: Cecília.
- Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. adjuk nekik Gellértet. Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
- Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
- Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
- De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
- Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel.
Figyeltem ma ezt az asszonyt. Megvan benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együttélnie, és ez nem könnyű dolog.
- De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
- Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod:
- Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
- Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy ,,mama!'', csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli vak gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
- És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik: 

 - Elég ha adunk neki egy tükröt...

Bábel tornya

Az autizmussal történt közelebbi ismeretségem óta keresem a dolgok mélyebb és magasabb értelmét, s ez vezetett engem arra, hogy az ősi bölcsességekbe, szent iratokba és a több ezer éves tudományokba beleássam magam.

Természetesen, mint keresztény kultúrában nevelkedő ember szerettem volna megérteni és a saját életemre levetítve is értelmezni a Bibliát, mely mindennapi szellemi kenyerem.

Számos bibliaértelmezési könyvet olvastam el az elmúlt időben, mert az Ószövetségi rész mély misztikája és összetett szimbólumrendszere igencsak feladta a leckét számomra.

Egyes részei éppen az aktuális élethelyzethez vagy egy rég feltett kérdésemre szolgálnak válaszul.

Ilyen élményben volt részem most is.

Miközben több magyarázó könyv segítségével próbáltam megérteni a Bábeli zűrzavar történetét, egyszer csak egy más állapotban találtam magam. Mintha olvasás közben egy meditációm kellős közepébe csöppentem volna.

Nem hittem a szememnek, a könyvből az autizmus, hogy pontosabb legyek: Zsombi „autizmusának” egyik kardinális kérdésére kaptam meg a választ!

Elcsodálkoztam, hogyan lehet, hogy az író az autizmusról ír egy bibliaértelmezésben?

Visszaolvastam és sehol sem találtam az átélt üzenetet. Ekkor jöttem rá, hogy a Bábeli történet csak megvilágított számomra valami új felfedezést, és hogy az elmúlt percekben valójában nem is olvastam, hanem mintegy elrévülten bámultam a könyv lapjait. 

Magamhoz vettem az ilyen "sugalmazott" alkalmakra az ágyam mellé készített füzetet és elkezdtem írni.

Gyorsan és magától értetődően kanyarodtak ki belőlem a mondatok, mintha egy előadáson jegyzetelnék. 

Ahogy a férjem szokta mondani: „letöltöttél egy új fájlt a témában”.:)

Tényleg valami hasonló történik velem ilyenkor. Rákeresek egy témára, vagy régóta foglalkoztat egy kérdés és egyszer csak elindul a "letöltés". 

„Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Lukács 11:9)

Ilyenkor csak írok és írok a füzetbe, miközben bennem teljesen érthetően összeáll a kép, a válasz, amit kerestem. Már csak az okoz nehézséget, hogy ezt a számomra világos és logikus dolgot úgy leírjam, hogy mások számára is érthető legyen.

Természetesen nem állítom, hogy az „érkezett” információk helyesek, de talán más, érdekes megvilágításba helyezik az autizmust, mint tünetegyüttest néha talán még kialakult világképünket is. A blog oldalain egyszerűen „csak hangosan gondolkodom”, megosztom veletek az én személyes hipotéziseimet.

A kérdés, ami régóta foglalkoztat az, hogy Zsombor miért csak töredékesen érti a beszédet (csak a konkrétumokat), miközben oly zseniális a memóriája?

Ekkor találtam magam egy mesebeli fordulattal a Bábeli torony lábánál, mely megvilágosította számomra a választ.

Körültekintve kortalan embertömegeket láttam, akik hangok nélkül beszélgettek, szavak nélkül meséltek egymásnak.

Megértettem, hogy ez a Bábel előtti ősi egynyelvűség időszaka, mikor az emberek, mint egy izgalmas Szepes Mária sci-fi regényben telepatikus úton, képi-nyelven közvetítik mondandójukat a másiknak. Egyszerűen ez számukra a természetes.

A képek, a szimbólumok egyszerre hatják át a fizikai-lelki-szellemi síkokat, félreértéseknek, zavarnak, káosznak nincs módja beférkőzni az emberek közé.

Ez a fejlettségnek az a –számomra a jelenleginél magasabb- foka mely megelőzte a beszéd kialakulását és annak megértését.

Ez a lépcsőfok, melyen Zsombor ott felejtkezett. Ő leragadt a Bábel előtti mennyei állapotokban, még az „angyalok asztrális nyelvét” beszéli, ezért is oly esetlen ezzel  a képekhez és szimbólumokhoz képest lebutított, durva nyelvvel, amit mi beszédnek hívunk.

Túl finom és cizellált ehhez az ő belső világa.

Ebben a révületben úgy éltem meg, hogy a telepátiának ezen a fokán, ahol érzést és képet egymástól elválaszthatatlan egységként közvetítünk egymás felé, hazudni nem lehet, ezért világossá vált számomra Zsombor értetlensége mai kommunikációnk minősége felett.

Mintha az autizmussal megáldott emberek, és a többi gyermek is bizonyos korig ebben a Bábel előtti időkben léteznének köztünk, melyben a képi látás és memória, az intuíció és a (többnyire szeretteikkel való) telepatikus közlés természetes.

Zsombor ide a „földi Bábelbe” leérkezve továbbra is ebben az ősi egységélményben szeretne maradni, s próbál minket ráébreszteni arra, hogyan is térhetünk ide vissza.

Ahogy ezen álmélkodtam felvillant előttem megoldásként a Pünkösd-misztériuma: a „Szent Szellem” kiáradása.

Ahogy a Biblia írja:

„És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.”

„….egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni.”  (tehát újra egy-közös Isteni nyelven értenek)

„Álmélkodának pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde Galileusok-é ezek mindnyájan, a kik szólnak?

Mimódon halljuk hát őket , kiki közülünk a saját  nyelvén, amelyben születtünk?”

(Ap.csel. 2:4,6,7,8)

Fent említett szemelvény vetítette előre számomra miként lehet majd újra közös nyelvet találnunk az autizmussal élők és köztünk: bábeliek között.

Ha minket is a „Szent Szellem” az istennel összekötő szeretet energia hat át: újra megérthetjük egymást. Nem a szavak csalfa, félreérthető módján, hanem a közlés őseredeti és romlatlan élményszintjén, ahol nincs hazugság, nincs félreértés vagy torzított mögöttes tartalom.

Tiszta szándék vezérel majd minket újra, erre tanít Zsombor minden nap, megfeszített munkával, hisz ő nem érti a hazugságot, de érzi a gondolat és a kimondott szó közti eltérést.

Minden gyermek hordozza ezt a Bábelt-megelőző képi látásmódot és intuitív élményvilágot, melyből mi próbáljuk kizökkenteni őket saját egyszerűbb, de kezdetlegesebb kommunikációs világunkba.

Nos, az autista gyermekek nagy része sosem zökken ki ebből az állapotból, nem hajlandó feladni az igényét a magasabb minőségű kapcsolatteremtés lehetőségére, vagy egyszerűen nem fogadja el ezt a bábeli állapotot.

Vannak azonban olyan gyermekek, mint az én kisfiam, akik tanítói célzattal elkezdik tanulni a beszédet, annak ellenére, hogy számukra a képi világukhoz képest a szavak kifejezőképessége oly otromba. Zsombi minden egyes új szavával, új kifejezésével jutalmaz és motivál arra, hogy keressem, kutassam azt a közös nevezőt, amellyel feloldhatjuk a nyelvzavart és „mi” és „ők” újra egy nyelvet beszélhessünk”.

„ Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. Minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

/Antoine De Saint-Exupéry: A kis herceg/

Csodálatos élményben volt részem azáltal, hogy a könyv egy sora elrepített egy misztikus, ősi tájra a bábeli időkbe, s lelki szemeim segítségével visszatekintve embermilliók üzentek nekem válaszul a feltett kérdésemre.

Sokaknak ez a vízió mese csupán, nekem azonban a mesés valóság!

Miért?

Zsombor első néhány évében rengetegszer gondolkodtam azon: miért? Miért én? Miért velem történik mindez? Nekem miért nem lehet „hétköznapi” gyermekem? 

Akkor még túl erősen éltek bennem azok a képek és vágyak, melyeket még a terhességem alatt (utálom ezt a szót! Az áldott állapot sokkal kifejezőbb! ) előre vetítettem magamnak. Elképzeltem hogy mivé és hogyan cseperedik majd a kisfiam. Miket fogok majd mesélni neki, merre fogunk csavarogni, hogyan és miként fogom őt nevelni, hogy én leszek a „tökéletes szülő” aki nem követi el azokat a hibákat, amit az ő szülei elkövettek, sőt egyáltalán nem követ el hibákat…

No persze.

Már a szülés-születés pillanatában elkövettem az elsőt. Mikor borzalmas, hentes pulthoz is méltatlan császármetszésem után ott feküdtem, kiterülve, mint egy darab hús. Minden lelkiségemtől, emberi méltóságomtól, - nemhogy női mivoltomtól - megfosztva egy bájolgó nővér az arcomba meredt és boldogan

feltette a kérdést: - Szeretné látni a picit?

Láttam, hogy egy ronda kék kis törpöt szorongat, aki összeráncolt szemöldökkel vonaglik sikamlósan a kezében.

Addigra én az emberség és emberi érzés minden morzsáját sikerült kiüvöltsem magamból, be voltam rekedve, az egész testem lüktetett a fájdalomtól és abban reménykedtem, hogy valami orvosi műhiba folytán remélhetőleg hamar meghalok.

Pontosan 45 percig tartott könyörgésem, és oroszlánt megszégyenítő, ám senki által meg nem hallott, ordításom. Néztem az órát, és abban reménykedtem, hogy az általam annyira várt oly áldottnak és intimnek elképzelt szülésem alatt a fájdalomtól majd csak elájulok.

Egyszer csak hallom a saját hangom: - Nem köszönöm, vigye innen!

Furcsamód még csak nem is exkuzáltam magam emiatt.

Ezt nem is én mondtam! – gondoltam döbbenten.

A nővér zavartan elvitte Zsombort fürdetni, majd kivitte az apukájához.

Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Alig egy óra alatt kifordult sarkából a világom. Az izgalommal telt vágyakozás sivár pusztasággá párolgott belőlem, csak akörül forogtak a gondolataim, hogy vajon meghalok, vagy valahogy túlélek. Akkor, ott megváltás lett volna nem túlélni.

Hát így történt, s ez a vétkem már megmásíthatatlanul és örök nyomot hagyó heggel véste bele magát a szívembe. Sokszor, ha erre gondolok még mindig friss vér szivárog ebből a sebből.

Így kezdtem szépreményű anyaságomat. Gyenge és felkészületlen voltam az ilyen eseményekhez. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első lapát föld, amit a gödörben állva nyakamba zúdít az ég.

Az eltelt több mint hat év alatt mindannyiszor meg kellett rázzam magam, lesöpörve a földet, s ezzel egyre beljebb temetnem magam alatt a gödröt, hogy végül egy utolsó nagy lendülettel kikerülhessek belőle.

A kezdeti időszakban azonban nem egyszer hívtam fel a férjem sírógörccsel, hogy miért, miért és miért? Miért ver engem a Jóisten? Mivel érdemeltem ezt ki?

Volt egy csodálatosan szép kisfiam, aki nem kommunikált velem, nem értette mit mondok, nem is foglalkozott a civilizált világ szabályaival. Nem hallgatta meg a meséimet, nem örült nekem, nem érdekelték az állatok, a játékok és semmi egyéb, amivel a kortársait le lehetett venni a lábukról, így aztán semmi nem volt a kezemben motivációként.

Nem tudtam sehogy sem rávenni azokra a viselkedési formákra, amelyeket el kellett volna sajátítson, de még arra sem, hogy rám nézzen.

Mit nem adtam volna érte, hogy kínkeserves és hiábavaló próbálkozásaimat a kapcsolatfelvételre legalább egy mosollyal vagy szemkontaktussal hálálta volna meg!

Ehelyett nap, mint nap próbálkoztam. Próbáltam neki örömet szerezni, megtalálni a kilincset az ajtóhoz, ami köztünk állt.

Ekkor még „kirakat-anyuka” voltam, nagyon távol attól a bölcs és odaadó édesanyától, amivé alakulnom kellett és kell ahhoz, hogy boldog család lehessünk.

Lehengerlően szép kisgyermek volt. Olyan, akit szívesen ölelget, puszilgat és mutogat a büszke szülő. Ám ezekből Zsombor köszönte szépen nem kért. Ahogy leírtam korábban akkortól vált nyitottá és befogadóvá, onnantól fogadta és élvezte a testi és lelki közeledést mikortól már bennem letisztultak a dolgok és nem érzelmeim viharában vergődtem. Először elfogadtam önmagam a saját hibáimmal együtt és elfogadtam az életünket is.

Az elfogadás a megértés függvénye. Ehhez viszont feljebb kellett emelkednem a problémán, fentről nagyobb a horizont jobban megérthetők a dolgok, jobban láthatók az összefüggések.

A megértés és elfogadás nem önmagától történt, nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszas kutatás, elmélkedés, meditáció és tanulás eredménye. Részeredménye.

Hiszen a fejlődés a tapasztalás folyamatos.

Kezdetben csak egy gyűszűt tartottam a Niagaraként aláhulló tudás és ősi bölcsesség alá, annyit tudtam befogadni belőle. Most már talán pohárral a kezemben merítek belőle…

Néha napján még felmerült bennem a kérdés: miért? Ekkor azonban már boldogan kérdeztem. Ez a bejegyzés azért született, mert egyik hajnali meditációm mély és megrészegült pillanatában egyszer csak egy hangot hallottam a fejemben válaszul az évek óta visszatérő kérdésemre.

Biztos vagyok abban, hogy ugyanezeket a mondatokat folyamatosan sugallták nekem, amióta ez a lelkemre nehezedett, de csak most tudtam meghallani, befogadni és megérteni.

Kétszer is hallottam ezeket a mondatokat, mire magamhoz tértem annyira, hogy az ágy mellett lévő jegyzetfüzetembe lejegyezzem őket. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát visszaaludtam reggelig.

Az üzenetet mindenféle utólagos korrekció nélkül írom le:

„Miért? Mind, akik ilyen gyermekeket kaptunk, megkaptuk a Jóisten legnagyobb kegyelmét! Alkalmunk nyílik kifejleszteni magunkban a feltétel nélküli szeretetet, a krisztusi szeretetet. Ha ezt megtettük, gyermekünk is élhet a legtisztább szeretetben való növekedés kegyelmével!”

Ennyi volt az üzenet, de ez úgy felmelegítette és megnyugtatta a lelkem, hogy porrá omlott szét minden aggodalmam a jövőt illetően.

Megértettem, mily nehéz azoknak a szülőknek, akiknek átlagosan fejlődik a gyermekük! Mily nehéz nekik nem beleesni abba a hibába, hogy feltételekhez kössék a szeretetüket, hisz a gyermekeik is egész életükben azért dolgoznak.

Rájöttem arra, hogy azoknak a szülőknek, akiknek gyermekük beszél s a szavakat, -melyek kifejező képessége a valódi érzelmeinknek és gondolatainknak csak valóságában fogyatékos és korlátozott  - csak a fülük által hallják, sokkal nehezebb dolguk van azoknál, akiknek meg kell tanulniuk csalhatatlan szívükkel meghallgatni a gyermeküket!

Fenti sugallatom aznap arra inspirált, hogy kinyissam a Bibliát és megkeressem benne a valódi, krisztusi szeretetet magyarázó részeket, azokat melyek által átélhetem a fenti tanítást:

„ A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”

„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az :mert aki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?”

/János köz. Levele 4. 18, 20/

Tisztán kiviláglik, ha valódi szeretettel kívánok feltöltekezni, és „teljessé szeretnék lenni a szeretetben”, akkor nemhogy a szeretteimet, hanem a gúnyolóinkat és rosszakaróinkat is szeretnem kell!

És ennek gyakorlására sorsunkból adódóan bőven lesz lehetőségem!

Ahogyan több helyütt olvashatjuk a Szentírásban: vagy minden embertársunkat szeretjük, vagy nem szeretünk igazán, azaz szeretetünk feltételekhez kötött…

Ez lenne az alapja minden egészséges és boldog emberi közösségnek és ez az, amit a tiszta gyermeki lélek tanít számunkra, aki nem ítél, hanem bármely teremtett lelket elfogadja az ő másságával együtt, egészen addig, míg tőlünk, felnőtt társadalomtól el nem tanulja ennek az ellenkezőjét.

A szeretet, melyet Zsombor tanít nekem: a többi ember különbözősége felett érzett öröm.

Köszönöm Uram, hogy bízol bennem annyira, hogy ilyen nehéz feladatot bíztál rám!

Méltó szeretnék lenni a bizalmadhoz!