2013. február 25., hétfő

Zokkinó Kavicsíni

Rég óta szeretnék erről írni, de annyira nehéz átadni milyen is "csendben élni" Zsomborral.

Csendről ugyan szó sincs, hisz Hála Istennek napról napra egyre több mindent ért meg és fejez ki önállóan, értelmes szavakkal.

Mikor kezdődtek a kommunikációs problémáink, akkor jöttem rá, hogy a mai ember mindent szavakkal akar megoldani.


Szavakkal tanít, szavakkal nevel, szavakkal értet meg dolgokat és szavakkal szeret!
Nem jól van ez így!
Nem jól van ez így, erre Zsombor kapcsán jöttem rá, de az egész életemre vonatkoztathatom.

Hogyan is magyarázzak el neki egy egyszerű dolgot, hogyan is kezdjem?
Ha azt mondom:
Nem szabad! - Nem érti.
Kérdezem: Szomjas vagy? Fázol? Tetszett? Menjünk? Maradjunk? Elég volt?
-Nem érti - Nem érti - Nem érti.

Hajajj, mennyi fejtörést okozott ez nekem.

Az, hogy valahol milyen volt, vagy mi fog következni pedig annyira elvont fogalom számára, hogy egyszerűen el sem tudtam képzelni hogyan magyarázhatnám el ezeket szavak nélkül?

Ma, hogy már rengeteg főnevet tud, és egyértelműen ismer elvont fogalmakat, mellékneveket, határozószókat így már kicsit könnyebb a helyzet.

Az első és leghőbb vágyam az volt, hogy fejezze ki tetszését vagy nem tetszését! Legalább bólintással, sírással vagy daccal.

Ám neki minden mindegy volt. Mint egy csodálatos orchidea, ott virágzott, pompázott csendben, ahová épp letettük. Ha megöntöztük jó volt, ha nem akkor is. 
Nem szólt, nem ellenkezett csak virult.
Én meg tanácstalanul, magamba roskadva emésztettem magam, hogyan is induljunk el? Hogyan kezdjük?

Ne gondoljátok, hogy néma volt! Nem, sőt! Saját kis nyelvén folyamatosan dalolászott, hablatyolt, állandóan volt mondanivalója. Mivel muzikális, mint az édesapja, ezért ezen az úton kopogtattam be kis világába.
Kezdtem a betűkkel. Két éves lehetett, mikor először sikerült felkeltenem a figyelmét abból a célból, hogy most én mutatni, tanítani szeretnék neki valamit. És kezdődött a hangok dalolása.


A mássalhangzók voltak az elsők, azok érdekesebbek.

Először a számára legkönnyebbel: M.
Elkezdtem mint egy bamba tehén "bőgni" : M, m, m meeeeee! M, m, m, meeeee!

Ez végre nagyon tetszett neki és utánozni kezdett! M, m, m meeeee!

Zsolti!!! Beszél a gyerek!! - mondtam könnyes arccal, ökölbe szorult szívvel. 

Sokáig csak itt tartottunk. Később jött a következő: P, p, p peeeee! K, k, k keeee! És így tovább.

“Mondd el és elfelejtem. Mutasd meg és megjegyzem. Engedd, hogy csináljam és megértem.” 
(Kung Fu-Ce) Számtalanszor eszembe jutott ez az idézet és ez adott a erőt és hitet a folytatáshoz.

A mai napig nagy hasznát veszem ennek a "hangzóábécénknek" ha valami új szót tanul és elakad a kiejtésével. Még ma is mosolyt csal az arcára. :)

Az első szava, amire emlékszem mert huzamosabb ideig használta az OK. :)
Sokat hallhatta a családban és a emlékeztette is a mi kis játékunkra, így megragadt benne. Először minden kérdő hangsúllyal végződő mondatra ezt használta, így meg kellett tanuljak úgy kérdezni, hogy az OK. megfelelő válasz lehessen rá. Nem akartam rögtön az első időkben már a korrigálással elvenni a kedvét a "párbeszédtől".

Aztán egyszer egy gyógypedagógus megemlítette, hogy nagyon fontos lenne megtanulnia az igen és a nem szót, de figyelve arra, hogy azokat adekvát helyzetben használja. A férjem ezen nagyon felbuzdult és úgy döntött, ha esik, ha fúj Zsombit átszoktatja az okézásról az igen-re. :) Hitt abban, hogy ezzel megváltozhat valami én pedig bíztam abban, hogy sikerülni fog.

Ekkor már oviba járt és voltak olyan szavai, amit már nagy magabiztossággal használt pl:
tá = szomjas
pop = busz

20-30 ilyen "főnévvel" kommunikált, ám kérdésekre csak az oké, később igen volt a válasz, ha volt egyáltalán. 
Mivel a mondókák dallamát gyönyörű tisztán énekelte, onnan próbáltam kisilabizálni mondatfoszlányokat, szavakat, szótagokat.
Az egyik ilyen máig vicces szavajárása a következő volt: Oníííz! Tönöníííz!

Amíg hónapokig tartó kemény munkával rájöttünk, hogy a felkiáltás eredetije:
"Odanézz, törökméz!":D


Persze ilyen kedves története mindenkinek akad, nekünk azonban ezek a mondatfoszlányok apró kis megfejtések jelentették azt, hogy a csodás szemek mögött egy gondolkodó lélek csücsül mit sem törődve a mi aggodalmunkkal.

Nem bántam volna, ha sosem szólal meg, ha tudom, hogy mindent ért, és ha nem féltem volna attól, hogy amint kinyílik a világ felé, és szeretne kérdezni vagy mesélni valamit, szegényes szókincse nem zárja kalitkába érdeklődő és éppen nyiladozó szellemét. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen sokára jön el.

Most hat éves, és látom, érzem vannak dolgok, amiket szeretne megérteni, vagy elmesélni. Próbálom neki a világot magyarázni azokkal a szavakkal amiket megért. Ilyenkor vagy felderül az arca és látom tudja kötni valamihez a mondandómat, de nagyon sokszor fordul elő, hogy csak beszélek, ő hallgat türelmesen, és szinte vigasztalva néz rám: Nem értem, de nem baj, csak mondd el! Nincs semmi baj!
Nekem, aki nagyon szeretem pontosan megfogalmazva átadni az érzelmeimet, számomra szinte felfoghatatlan, hogyan tudja ez a pici gyerek ilyen türelmesen, belenyugvással konstatálni, hogy nem értjük egymást. Pedig mindkettőnknek lenne mondanivalója. 

Zsoltinak végre sikerült Zsombit átszoktatni az "igen"-re az "oké"-ról, ez újabb okot adott az ünneplésre. Minden egyes "igen" után forró boldogság öntött el minket, pedig ekkor még nem volt tisztában a szó értelmével, csak azt tudta, hogy számunkra fontos ez a szó és a kedvünkért elkezdte használni.

Jóval később, mikor már nagy magabiztossággal használta, és kezdte kutatni az értelmét akkor jött az új kihívás számára a "nem". 
Egyetlen szituációhoz tudtam kötni a nem tanítását: az az evés. 
Ugyanis ebben az egy esetben fejezte ki azt, ha valamit már nem kér, elég volt. Számára mindegy volt, hogy jövünk vagy megyünk, hazaindulunk a játszótérről vagy még maradunk, meséljek mesét vagy ne, játsszunk, vagy ne. Minden úgy volt jól, ahogy épp van. Így ebédkor ajánlottam fel neki a lehetőséget: létezik olyan is, hogy NEM, és ezt ilyenkor használjuk...

Attól függetlenül, hogy nem érdekelte és nem értett szinte semmit, mi narráltunk itthon mindent, mintha teljesen átlagos kisfiú lenne.
Sokszor éreztem azonban úgy magam, mint Mr. Bean, ahogy a plüss teddymacijával társalog. Kívülről is hasonlóan festhettünk. Zsombit is annyira érdekelte az én mondandóm, mint a teddymacit a sorozatban.

Ahogy telt az idő, és Zsombi már beengedett a saját játékterébe, alkalmam nyílt új szavakat tanítani neki.

 Ahogyan Platón mondja:

“Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” 

Elkezdtem figyelni mik azok a dolgok, amik érdekelhetik: ezek a hangutánzó szavak voltak és az érzelmek.

Az érzelmeknek nagyon örültem, hisz ez azt jelentette, hogy figyeli milyen hatást vált ki a környezetéből. Igen, ez is az én mindennapi csodáim egyike. Felfedezni azt, hogy fontos számára a világban való részvétel, a kontaktus. Ezek a megfizethetetlen élmények!

Új lendületet adtak a munkához, energiát a töprengéshez, és új ostromlási területet a "vár bevételéhez".

Idióta, lehetetlen hangok egész arzenálját fejlesztettem ki, hogy számára vonzó és érdekes legyen, amit csinálok és amit mondok.
Nagyon lassan csökkenthettem a trillázás, dörmögés, bugyborékolás, visítás intenzitását és közelítettem a normál emberi beszédhang felé. Hiszen sok szót csak az általam "elvisított" formában ismert fel, így más hiába használta, az számára teljesen idegen volt.
Mikor már az én átlagos beszédhangomon is tisztán értette a szavakat elkezdhettem neki tanítani a "tájszólást". Ez persze csak azt jelentette, hogy figyeltem a környezetemben ki hogyan használja, ejti a szavakat (autó, gyere, kérsz?, ülj le, stb...) és próbáltam vele több dialektust megismertetni.
Most is a legtöbb számára ismert szót, az általa megszokott, mesében, dalban, vagy tőlünk hallott hanglejtésben mondja ki.

Nem beszélve arról, hogy megizzasztottak a rokon értelmű szavak, hogy a csüccs, ülj le, csücsülj le ugyanazt jelenti!

Egy átlagos gyerek ezt szivacsként szívja magába, nekünk ezekkel külön meg kellett küzdeni.

 A rajzolás szintén szintén egy korszakunk nagy segítő eszköze volt. Mivel azonban Zsombi egyáltalán nem rajzolt magától, sőt a papír közelébe sem tudtam csalogatni ezért egyik nap fogtam a filctollakat és odaálltam a fal mellé. Nagy mozdulatokkal, dalolva elkezdtem összefirkálni. Felrajzoltam rá a mindennapjainkat: a játszóteret, a játékokat, saját magunkat, s kértem ő is rajzoljon valamit, de ő nem akart. Sebaj, számtalanszor eljátszottuk a falon a csúszdázást, hintázást, repülőgépezést.

(a fal, immár "rajztáblának használva")

Egészen addig azt hittem, hogy Zsombor egyáltalán nem tud rajzolni, mígnem egyszer arra megyek be a szobájába amint épp a remekművét fejezi be a falon. Az én kisfiam, aki még egy karikát sem rajzolt ezelőtt egy arányos családi házat alkotott ablakkal, ajtóval, kilinccsel, galambdúccal, kéménnyel és füsttel. Újabb bizonyíték arra, hogy ne ítélkezzek az alapján, amit mutat, csak bízzak, higgyek benne.

A fal után a mágnestábla bizonyult a legérdekesebbnek. Az a vasreszelékes fajta, ami még az én gyerekkoromban is csodálatos varázslat volt. Sok-sok új információt köszönhetünk neki. Felrajzoltam rá például egy gyertyát úgy, hogy a láng része a törlő pálcika felőli oldalra essék. Ha Zsombi kérésemre "elfújta a lángot" letöröltem a táblát a kanócig! Ezt érzésem szerint olyan 1000-1500-szor játszottuk el eddig. Egy ilyen kis rajzocska ismertette meg vele a következő szavakat: gyertya. kanóc, tűz, töröld!, töröljem?, fújjad!, fújjam?, rajzold!, rajzoljam?, auuu!, forró! meleg!, tűzforró! stb. Ezek mind külön kihívást jelentettek.

Mivel azonban ezt nagyon viccesnek találta, ezért lehetett vele alkudozni, hogy rajzoltunk mást is (annak ellenére, hogy erőteljesen ellenkezett, ragaszkodott a gyertyás verzióhoz), és ha azt türelemmel kivárta, akkor újra fújkáltuk a gyertyát. :)
 
Néha még most is lerajzolom, ha újat szeretnék neki tanítani.


 első papírra vetett önálló rajza:

tavalyi Karácsonyi ajándék az egyik óvónőnek:

 

Most a legeredményesebb azzal vagyok, ha az általa "rongyosra nézett" rajzfilmek (Vuk, Lúdas Matyi, Bogyó és Babóca stb) hangját, filmzenéjét felírom egy cd-re és azt hallgatja. Sokszor ilyenkor eljátssza nekem a történetet, teljesen beleéli magát, látom hogy éli meg a drámákat a helyzetkomikumokat és amiben csak lehet díszlete, szereplőtársa vagyok. Ilyenkor módomban áll átfogalmazni az adott szituációt és elgyakoroltatni vele, hogy rögzüljön. 



A legújabb, hogy az ismert szavakat átkölti, és elvicceli: zokkinó, Dunába kavicsínit! Micsoda csoda! Sokan nem is tudjátok micsoda csoda ez! Gondolkodik, variál, költ és élvezi a szavakat, a nyelvet! Már nem halandzsa nyelven gondolkodik, hanem magyarul!

Azt mondják, hogy a szavaink, beszédünk mutatja meg hogyan gondolkodunk. Zsombor esetében nem vagyok ennyire biztos, eddig mindig felülmúlta az elvárásainkat, mégis nagyon izgulok amiatt, hogy a fejlődése ne torpanjon meg és kitartson türelme míg teljesen megértheti a világot, legalábbis a felszínt ahol a szavakkal kapirgálunk! A mélységeit már most érti.

Megkínlódok minden egyes új élethelyzettel, mit is értek olyan dolgok alatt, hogy valaki álmos vagy fáradt és mi a különbség közte, mit jelent az aranyos és mit a szép? És még sorolhatnám... 
Másképp használom már a szavakat, már abból a szempontból is elgondolkodok rajtuk, hogyan tudnám átadni annak jelentését és mélységét Zsombinak.




A szótanulás közt a legfélelmetesebb talán az volt, hogy nem tudtam neki megtanítani mi az, hogy: fáj! Hihetetlen fájdalomküszöbbel rendelkezett, legbetegebb, hascsikarósabb időszakaiban is csak nyöszörgött vagy csendben bebújt az ágyba. 
Nem tudta megmutatni sem hol, mije fáj. Egyáltalán mi az, hogy FÁJ?
Egyfolytában azon aggódtam, ha beteg volt, hogy mi lesz, ha nem veszem észre, hogy nagy a baj??? 

Szerencsénkre a fejlődése mára kiterjedt az érzékelésére is, így ha beüti valamijét ma már felkiált, és odajön, hogy gyógyítsam. Ennek köszönhető, hogy kezdi megismerni, hogyan fejezze ki, ha valamije fáj.

Annyira büszke vagyok Rá! 
Legyetek Ti is nagyon büszkék egymásra!!!



Egy csodás dal drága kisfiamnak szeretettel a közös erőfeszítéseink emlékére:

2013. február 11., hétfő

Örömök

A laptopom ismét felmondta a szolgálatot, így nem tudok olyan gyakran írni, mint szeretném, és sok a munka is hála Istennek. Tegnap leesett egy nagyobb mennyiségű hó és ez új okot adott kis családomnak örömködni és szánkózni a dombokon! :)

Odaérve a szánkópályához érdekes látvány fogadott. A domb tetején 30-40 szülő csoportosult, a pályán pedig 4-5 szánkó suhant lefelé a boldog gyermekarcokkal. A felnőttek velünk lehettek egykorúak, jó harmincasok. Vajon mi végre nem tudták úgy elengedni magukat, hogy önfeledten, a pillanatnak élve játsszanak, bolondozzanak a gyermekükkel? No nem azért mert nem volt elég vízhatlan a rucijuk, inkább azért, mert a hó alatt nem látszik a címke :)
Tisztelet a kivételnek, volt olyan apuka, akinek a bukkanó alatt reccsent a szánkója :) Ők nagyon vidámak voltak, igaz, volt náluk egy kis lélekmelegítő, amit minden csúszás után kóstolgattak. :)
Zongorázni lehetett a különbséget az ő gyerekeik és azok közt, kiknek a szülei csak fentről kiabáltak lefelé: Vigyázz, jobbról jönnek, vigyázz, elütnek!




Évszaktól és időjárástól függetlenül vannak, akik élvezik az életet, és vannak, akiknek semmi nem elég jó. Akár süt a Nap, akár esik az eső a facebookon mindig számos elégedetlenkedő hozzászólást olvasok. Nyáron túl meleg van, télen meg miért nincs nyár? 
 
Valahol olvastam egy kínai közmondást: Örülj, ha esik az eső! Mert, ha nem örülsz, akkor is esik!


Mi megpróbálunk e szerint élni! Nem is tehetnénk másképp, hisz a világ nem a mi kívánságunk szerint halad, meg kell találnunk benne a helyünk és jól kell érezzük magunkat.

Bele sem merek gondolni abba, hogy hányféle kedélyállapot javító vagy "tudatmódosító szerrel" élnék, ha mindig azt lesném, hogy mi a nem jó, miben szenvedünk hiányt. Napokig tudnám sorolni! Ahogyan azt is, miért vagyok hálás. Egyikkel sem untatlak benneteket!

Ugyanazt az életet lehet kétféleképp nézni! Csak rajtam múlik, hogyan viszonyulok hozzá, hogyan gazdálkodom azzal, amit a Jóisten adott.

No ne gondoljatok valami nagy dolgokra! Én minden nap tudok ugyananak örülni. Nem, nem megbolondultam, hanem megtanultam!

Mikor olyan gyermeked van, aki a türelmedet, világlátásodat, egodat és maximalizmusodat tépázza minden nap, akkor vagy megsavanyodsz és átkozottul szerencsétlennek érzed magad, vagy megpróbálsz elmélyedni a részletekben és mögé nézni a dolgoknak! 

Így hat éves kora környékén kaptuk "ajándékba" a szeretlek szót Zsombitól! Egy spontán öleléskor bukott ki belőle, nekem meg majd kiugrott a szívem a helyéről, könny gyűlt a szemembe! Pedig nem is engem ölelt, hanem a jelenlegi "kedvencét" az édesapját! Ennél boldogítóbb nemigen van, mikor az egyik szerelmem szerelmet vall a másiknak! Ezek felbecsülhetetlen értékek számomra, minden ilyen alkalom az egész napomat bearanyozza! 

Hogy értsétek milyen infantilis módon lehet megörülni egy új mozdulatnak, és úszkálni a "csodákban" leírom az új "nap hírét" nektek.

Egyik reggel (a napokban) ébredés után kérdezem Zsombit, hogy hol a reggeli ölelésem? 
Tudnotok kell, hogy ezt a kérdést ő nem érti meg, de miután párszor elismételtem és néztünk egymásra, mint két jó szándékú külföldi turista egy múzeum előtt, rám nézett, majd magára mutatott ( a szívére) és annyit mondott: szeretlek! 
Na, kész! Könnyek potyognak, hálaimát rebegek. Talán azok is átélnek hasonlót, akiknek normálisan (?) fejlődő gyermekük van, csak ők 1-2 éves koruk körül?

Mint minden ilyen világot megrengető dolog alkalmával, most is azonnal tárcsázom Zsoltit, hogy elmeséljem neki az újabb áttörést: a gyerek magára mutatott!!! Nem, nem a szeretlek szó, ennél jóval több! Magára mutatott!!!  Ha eszembe jut, azóta is mosolyognom kell! Az én kisfiam egy zseni! Annyira imádom érte, hogy így igyekszik! 

Sokan nem értik, hogy miért kell ennek ennyire örülni??? De ezek az apró lépések, csöppnyi csodák, melyekre ráerősítve juttatják el Zsombit olyan fejlődésbeli ugrásokhoz, melyeket egy "csodákban nem hívő", két lábbal a földön álló vagy nem ennyire figyelmes ember is észrevesz és értékel!

Hasonlatos ez egy állat "megszelídítéséhez" vagy egy lóval való kapcsolat kialakításához. (utóbbiban volt részem, és sokat segítenek nekem azok az információk a gyermek vezetésében)
Apró, szinte láthatatlan lépések építik fel a bizalmat, formálják a kapcsolatot, alakítják ki a kötődést.

Ezek a kis csodák az út melletti kilométerkövek, melyek igazolják, hogy arról nem tértünk le. 



Ahogyan nem lehet állandóan ebben az örömmámorban úszni, éppúgy megfigyelhető, hogy Zsombor kis meglepetései is periodikusan jelennek meg. 
Pont, mint egy lépcsősor. 
Egy nagy ugrás felfelé, egy kicsi stagnálás azon a szinten, majd ismét valami újdonság, mely új lendületet ad! Lao-Ce jut eszembe ilyenkor, aki azzal biztat, hogy "A tízezer mérföldek is a lábunk alatt kezdődnek."

Ahogy a gyerek mellett kialakítottuk a minimális eredmény -maximális öröm párosát, ez beleivódott mindennapi életünkbe, és minden cselekedetünkbe. 
Örülünk, ha esik a hó, mert mehetünk szánkóval oviba, és csodaszép, ha esik az eső, az azért jó, mert behúzódva a jó meleg lakásba igazán odafigyelhetünk egymásra, beszélgethetünk, játszhatunk, süthetünk, olvashatunk hármasban. 
Ha a Nap süt, akkor meg egyszerűen minden jó, úgy ahogy van! :)



Másik nagy élményem, hogy már egyre többször figyeli meg a körülötte zajló világot. Egyik nap az oviból hazafelé a templomra mutat: bimmbamm! Végre! De jó! Mondhatok neki pár szót róla: Igen, ez a templom, ebben van a bimmbamm, a harang, és nézd milyen magas a torony, és a legtetején pedig egy csillag! 
Másnap reggel ő lett az idegenvezetőm: bimmbamm, templom, háza, csillag!
Elmesélte nekem mit tanult tegnap. Ugyan a mondat alkotásával gondjai vannak, de a lényeget elsőre megjegyezte!

Az esti fürdetésnél újabb megfigyelésével örvendeztetett meg. 
Bekapcsoltam a cirkót, hogy befűtsek egy kicsit, mire pancsizni fogunk. A cirkó neki nagy érdekesség, percekig tudná figyelni, hogy a meleg vizet kinyitva beindul, elzárva pedig kikapcsol. (Most ez a varázslat a lámpakapcsolgatás helyett.)
Szóval ezen az estén rohan értem, anya, anya! Beráncigál a fürdőbe, hasra veti magát a törülközőtartós radiátor előtt és a falból kijövő csőre mutat: Víz! Majd kis kezével követi a víz útját a radiátorban! Büszkén és egyben kérdőn néz rám! Én ismét elalélok! (Nevessetek ki!) Milyen okos, milyen ügyes, és mennyire csodás megfigyelés ismét! 

De ekkor repetát is kaptam. Látva a nagy sikert, gyorsan kinyitotta a mosdó csapját, majd elzárta és a mosdókagyló alatt futó lefolyócsőhöz nyúlt! Víz! Hát be kell valljam nektek, ezek az apró lépések jelentik számomra a "fizetséget" a fáradozásaimért.

Ha így szemlélem a világot szinte minden órára jut "örülnivaló". Most épp a nap sütött ki, ahogy ezt leírtam, mintegy visszaigazolva a leírtakat. Máris mosolyog a lelkem.


Semmiképp sem szeretnék megfeledkezni azokról a csodálatos emberekről sem, a barátaimról, családom tagjairól ismeretlen ismerősökről sem, akik ugyanennyi boldog pillanatot, kedves szót, figyelmességet hoznak az életembe! Köszönöm Nektek!
Valóban fontos mindig úgy bánni az embertársainkkal, ahogyan mi is szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
Főként igaz ez azokra a kis emberekre, akiket mi fiainknak és lányainknak hiszünk
Hisz a legtöbb boldog percet, felejthetetlen élményt egymástól kapjuk!

Minden pillanatban hasznosnak lenni, észrevenni és begyűjteni a világ varázslatait, szépségeit!
Nekem ez az út adja a sikert, a boldogságot, a hitet, a reményt, és a derűs előretekintést!
Örüljetek hát minden egészségesen töltött pillanatnak, beszélgetésnek, megoldandó feladatnak, gondnak, bajnak mely érleli, edzi és összehozza a lelkeket! 
Találjátok meg a bosszúságban az értelmet, a kihívást, és a benne rejlő fejlődés lehetőségét! Higgyetek a Jóistenben (vagy bárhogyan is hívjátok: a sorsban, végzetben, univerzális törvényszerűségben), és Magatokban, és csak azután bárki másban! Higgyétek, hogy számotokra az a jó út, amin jártok! Csak induljatok el végre, és élvezzétek!
Minden egyes akadállyal fejlődtök, és minden egyes apró öröm pedig támogat benneteket!


E könnyed bejegyzés végére egy kicsit mélyebbet tartogattam.
Egyik nagy kedvencemtől idézek, Szepes Máriától: 

" Az ősi kinyilatkoztatások, vallások, különféle filozófiai rendszerek felelnek ugyan ezekre a kérdésekre, de különös törvény, hogy hiába ömlik évezredek sokféle kútjából az egylényegű forrás, az emberben mindig csak egyetlen kút vize válik életelixírré - amelyet sajátosan övének érez. Míg rá nem talál, addig nyugtalan átutazó minden eszmében, vallásban vagy tagadásban.
Ez a törvény hajszolja ki a lelket a nyájból, hogy megjárja a hosszú, magányos utat a hiszékenységtől a kételyen, majd a tudáson át a teljes megismerésig, a külső vallástól a belső vallásig. Minden olyan kísérlet fiaskóval végződött eddig, amely félelemkeltéssel, szuggesztióval vagy erőszakkal meg akarta fosztani az embert isteni jogától, hogy az egyetlen igazságot a maga módján keresse meg"




2013. február 4., hétfő

Robot




Mire van szüksége gyermekeinknek? Erre mindenki könnyen tudna válaszolni: egy nyugodt, biztonságos, harmonikus családi háttérre. Ám hol találunk ilyet? Csak a mesékben? Nem hiszem. 
Ha megvizsgáljuk, hogy milyen körülmények térítenek le minket erről az ösvényről, mik tépázzák meg idegeinket, őrlik fel energiáinkat könnyen javíthatunk a helyzeten.


Az elmúlt száz évben, sőt még az én drága nagymamám életében annyit változott az élet, annyi mindenhez kellett igazodnunk, alkalmazkodnunk, hogy nem csoda, ha sokunk lába alól "kicsúszott a talaj". Előtte szinte évezredekig hasonló mintákat követtek a generációk, mindenkinek volt olyan, melyhez bármikor visszatérhetett. Új világot teremtettünk magunknak, s ezzel a nagy szabadsággal hirtelen nem tudtunk mit kezdeni. Az anyák robotolnak ahelyett, hogy a tüzet őriznék, a férfiak nem mutatnak irányt, példát a családnak. Ma már a család biztonsága egyáltalán nem magától értetődő, sokkal nehezebb azt megteremtenünk, mint korábban.

A felgyorsult kommunikációnak köszönhetően túl sok hír jut el hozzánk, ide oda rángatják a figyelmünk és ezt csak egyféleképp lehet elviselni: ha passzívvá, vagy érzéketlenné válunk.

Ahogy a sok ételt nehezen emészti a gyomrunk, éppannyira meggyűlik a baja a rengeteg kéretlen információval a lelkünknek is. Nehezen vagy épp sehogy sem dolgozza fel azokat. Főként, mert a tudósítások mindig valami tragédiáról, balesetről, sorscsapásról szólnak.

Nekünk évek óta nincs tévénk, újságot nem olvasunk, valamiképp mégis eljutnak hozzánk a fontos hírek. A napi "panaszadagra" azonban, köszönjük nem tartunk igényt! Azt kérdezik sokan, hogy miként tudjuk a közéleti híreket követni? Nos, megfigyeltem, hogy épp olyan kihagyni néhány évnyi híradót, mint pár száz rész után újra belenézni a Barátok közt-be. Az első két perc után fel lehet venni a fonalat, mert valójában a karakterek nem változtak, csak a napi gumicsontok.

A régi szép időkben, mikor még az ember együtt pulzált a természettel, és mindent a maga idejében és helyén végzett, nem volt ilyen szerepvesztett, nem volt eltévedve az időben, térben, és nem veszett el a feladatok közt, nem hajszolt mindig mást mint azt, aminek épp itt az ideje.
Amikor még télen almát, hagymát, káposztát ettünk, nem paradicsomot meg epret. Ekkor pihentünk és csendesedtünk el a meleg kemence mellett, nem nyáron "vettünk ki szabadságot" mikor a természet teljes erőbedobással dolgozik.

Nagyszüleinknek nem kellett "kipihenniük semmit" mert mindennek megvolt a maga ideje. Senki nem állt neki télen felásni a kertet, nyáron törni a diót.
Tavasszal vetettek, a markukból szórva az anyaföldre a magot, nem is akárhogyan: a jó szívvel adás, ajándékozás gesztusával, ősszel a betakarításkor, pedig "elvették" amit a természet visszaadott. Megvolt még bennük az adás, elfogadás ritmusa, egymást követő lüktetése. Mindenük a két kezük, vérük-verejtékük eredménye volt, így érezték a munka értékét, hasznát, átélték a mindennapok teremtését, gyönyörködtek saját eredményeikben, munkájukat a föld és a az egész környezete meghálálta.
Ma ha egy idegen embernek húzzuk az igát, s csak részfolyamatokat végzünk, sosem lelünk kielégülést a feladatban, sosem aratjuk le amit elvetettünk! Így sosem élhetünk át egy belső kielégülést. A jól végzett és befejezett munka utáni szemlélődő megnyugvást, amit a kétkezi munkát végző, alkotó ember még átél!

Hányszor fordul elő veled, hogy úgy élsz, mint egy automata? Sokszor észrevenni is nehéz, hogy mint a robot különböző szituációkra bekapcsol bennünk egy-egy formula, nem is vagyunk jelen, nem gondolunk bele valójában mit is mondunk szerencsétlen gyereknek, akinek még szinte semmi nem automatikus.

Figyelem magam, mielőtt kimondanék egy mondatot, hogy valójában miért is azt mondanám amit!

Ne lépj a pocsolyába! Ne morzsázz! Ne fröcsköld ki a vizet a kádból! Ne...ne...ne.... stb.
De vajon mindig, minden esetben ezen formulák szerint kell viselkedniük?
Miért nem kérdezzük magunktól a gyermekeink "idegőrlő" kérdését: Miért? Valóban szükséges most korlátoznunk?
Miért is ne léphetne a pocsolyába néha? Miért is ne örülhetne a felfröccsenő víznek? Miért is ne tapasztalhatná meg az átázott cipő érzését? Miért is ne ehetne jó ízűen, morzsázva úgy hogy közben az élményeit meséli önfeledten? (azért, hogy két nappal később kelljen porszívóznunk, cipőt mosnunk stb?) Vannak esetek, amikor valóban "viselkedniük" kell a gyermekeinknek, de ha úgy vannak programozva, hogy mindenben korlátozzuk őket, ne csodálkozzunk, ha az ünneplő ruhában is sarazni fognak. Egyszerűen nem lesz súlya, hisz nincs értelme számukra a szabályoknak.

Én általában nem szóltam rá, ha boldog arccal belerohant a pocsolyába (hacsak nem épp igyekeztünk valahová, ahol még órákig kellett volna vizes zokniban lennie), és mondhatom, hogy néhány alkalom után, mikor már szabadon kipróbálhatta és átélhette a pacsálás élményeit eszébe sem jut belelépni. (Kivétel, ha frissen be van fagyva a tócsa, mert hát ki tudna annak ellenállni? Még én sem! :) )
Magamban mosolygok azon a szülőn, aki minden esős napon ezerszer elmondja a gyerekének, hogy ne gázoljon a pocsolyába, de az a tündéri kölök véletlenül sem hagy ki egy alkalmat és egyetlen kis vízfoltot sem. Vajon ki mossa többet a cipőjét a gyereknek? :)

Ha ezekre az automatizmusokra megpróbálunk figyelni, sok sok új élménnyel ajándékoz meg minket az élet, s nem csak a gyereknevelés területén. Annyi bizonyos, hogy én egyetlen apró fejlődést sem vettem volna észre, ha nem próbálnék minden helyzetre újként reagálni! Nem mondom, hogy mindig sikerül, viszont ahányszor sikerül, annyiszor nem marad el a jutalom. 

Néha, ha jobban "befordul" az ember az önmagunkra odafigyelés már nem elég.
Van olyan "depresszív" állapot melyet csak mozgással, aktív tevékenységgel oldhatunk és vannak olyan élethelyzetek, amikor egy egy gesztussal, szóval, kiáltással, énekléssel törhetjük át lelkünk torlaszait.

A zenének hatalma van az érzelmeink felett, a lélek mellett a fizikai testet is mozgásra készteti, serkenti a vért, az élet áramlását, új lendületet ad az akaratnak, bátorságot, reményt önt az emberbe. (könnyű ezt felismerni egy zeneszerző férj mellett :D )
Velem nem egyszer fordul elő, hogy csüggedésemben a zenét hívtam segítségül. Egy csodás dallam hatására önkéntelenül elkezdi az ember követni a ritmust én sokszor táncra is perdülök itthon. Ha lendület-vesztettnek érzem magam, mindig tudom milyen zenével "rúgjam be ismét a motort".

Ha épp nincs hangulatom Zsombival játszani, sokszor csak szélesen széttárom a karom, és felkiáltok:

De csodás! Milyen szeretni való vagy és milyen csodálatos, hogy itt lehetek veled!  

Amikor ezt kigondolom még butaságnak tűnik, amikor azonban megcselekszem már valóban így érzek, utána pedig a rosszkedvet mintha elfújta volna szél!
Próbáljátok ki mit vált ki belőletek, ha hirtelen széttárjátok a karotok, vesztek egy jó mély levegőt és felkiáltotok: De jó! Mintha átkapcsolnák az embert, rögtön másképp tekint a világra.


Ha legszívesebben begubóznék itthon, és kedvetlen vagyok, jól bevált recept elmenni a kutyákkal és a gyerekkel a közeli rétre. Egészen addig, míg ki nem lépek az ajtón dúlok-fúlok magamban, hogy nekem ehhez nincs kedvem, és valójában semmihez sincs, de mivel tudom, hogy ez csak addig tart, amíg a friss levegőre nem érünk ezért gyorsan nekiindulok. Mivel ilyenkor semmilyen elvárás nincs bennem azzal szemben, hogy hova megyünk és mit fogunk ott csinálni, ezért ezek a spontán kiruccanások sikerülnek mindig a legemlékezetesebbre, legvidámabbra. 


Nem kell azonban visszapörgetnünk az időt és földes konyhába költöznünk, ahhoz, hogy mi is lelki békére leljünk. Sokan a sütésben, főzésben élik ki ezt az alkotó tevékenységet, ahol a teljes folyamatot végigélheti az ember. Aki teheti konyhakertet ápolhat, növényt termeszthet, állatokat tarthat, ahol szintén szemtanúja lehet a gyarapodásnak. Ha végképp semmi ilyen nem áll rendelkezésre, bármilyen kreatív hobbi megteszi, szabás-varrás, festés, barkácsolás, gipszöntés, agyagozás stb.
Ha újra felfedezzük, kialakítjuk a napok, hetek, hónapok, évszakok és évek ritmusát, megnyugtató kapaszkodókra lelhetünk!