A tünetek

Az első három évben volt rá jellemző a legtöbb tünet: sosem nézett a szemünkbe, folyamatosan vetkőzött, ha oviba vittem, ha a nagyszülőkhöz, ha itthon volt, ő mindig ledobálta a ruháit. Furcsa mozdulatai voltak. Volt, hogy egy helyben pörgött, volt, hogy körbe körbe rohangált, később ezt felváltotta a fejenállás, tárgyak dobálása. Egyáltalán nem reagált a szavakra, a nevére. 

Én megvoltam róla győződve, hogy tudja, hogy én hozzá beszélek, de nem érdekli. Nagyon sokszor tanúbizonyságát adta annak, hogy érti amit mondok, legalább is bizonyos szavakat ért, mégis mintha "direkt" nem reagált volna...

Azt mondhatnám, hogy olyan mániái nem voltak, amikbe beleavatkozva, dührohamai lettek volna, ezekkel mindig nagyon óvatosan bántam. Inkább olybá tűnt, hogy minden mindegy neki. Mindegy hol vagyunk, hova megyünk és hogy mi történik körülötte. Első olvasatra ez elég apatikusnak tűnik, de inkább az történt, hogy minden élethelyzetben talált magának valami szórakoztatót. Ha pedig a körülmények megváltoztak, ő új érdekességet talált magának. Észrevehetők voltak azonban olyan kényszeres tevékenységek, mint az autók egymás mellé halmozása az asztalra, vagy a dobálás. 

A játékait mindig valahova bedugdosta (pl: szekrény mögé) ha talált valami lukat oda biztos, hogy valamit be kellett tennie. 

Kényszeresen pörgette az autók kerekét, általában nem "rendeltetésszerűen" játszott a játékokkal, de én ezeket nem tartottam problémának. 

Úgy gondoltam, nem szólok bele abba, hogy a gyerekem miképp játszik. Békén hagytam, nem akartam "okosabbnak tűnni" és megmutatni, hogy mivel hogy KELL játszani, hanem nyitott voltam az Ő ötleteire és figyeltem.

Ezáltal a figyelem által próbáltam megtanulni és megkeresni azt az ajtót, amin majd bemehetek és része lehetek az ő életének. 

Erre viszonylag sokat kellett várjak, hosszú éveket, mégis ez alatt az időszak alatt nagyon nagyon sok megfigyelésen és konzekvencián vagyok túl, sok mozdulatának és szokásának évekkel később jöttem rá az értelmére és a mai napig hálás vagyok, hogy ezekbe nem szóltam bele, nem korrigáltam.

Nem szégyelltem magam miatta, nem szégyelltem a gyerekemet, és nem akartam, hogy bizonyos cselekményeket azért hagyjon abba mert ciki. Hagyja abba a pörgést, mert hülyének nézik, hagyja abba a homokdobálást, vagy halkabban kiabáljon a játszótéren mert azt gondolják, hogy neveletlen.
   

Ahhoz, hogy egy ilyen gyermeket a szó hagyományos értelmében fejleszteni tudjunk, ahhoz kooperatívvá kell tennünk.

Ennek pedig csak egy módja lehetséges: a bizalmába kell férkőzzünk.

Lágyan megfogni a lelkét és szeretettel kivezetni erre a világra és megmutatni neki, hogy mellettünk biztonságban van!

A fejlesztés csak akkor vezethet eredményre, ha a gyermek már úgy döntött, hogy partnerünk lesz a próbálkozásainkban és megnyílik e világ számára!

Ehhez először meg kellett értenem Őt, bele kellett bújnom a bőrébe!

Ha ő meztelenre vetkőzött és fetrengett a földön, én is ezt tettem, hogy megpróbáljam kitalálni miért teszi.

Ha kiabált és pörgött a parkban, utánozni kezdtem és én is kiabáltam, pörögtem.

Ha fejjel lefelé lógott a fáról, én is kipróbáltam.

Ha eldobálta a tárgyakat (és lehetőségem volt rá) én is eldobáltam.

Ha bizonyos dolgokat magas hangfrekvenciákon dalolt el, én is ezt tettem, így váltam "cinkos pajtásává" így engedett magához közel, és így "csalogattam le" a mozdulatait, hangjait, és Őt magát a mi világunkba...

 

Ezekkel a "beleélésekkel" sok sok "tünetnek" az okára és funkciójára jöttem rá. Megértve azokat már csak azon kellett gondolkodjam, mit tudnék felajánlani helyette,  hogy a későbbiekben teljesen elhagyhassa lelkének ezeket a "mankóit". 

A legtöbb autizmussal együtt élő gyermek és családja küzd komoly dührohamokkal, aminek okát abban látom, hogy a gyermek nem érzi magát biztonságban, nem érzi, hogy olyannak fogadják el, amilyen, egyedül van a félelmeivel, problémáival, nincs kihez forduljon. Sok esetben pedig a szülők saját ösztöneik helyett a külvilágban, külső segítségben keresik a megoldásokat - hasztalanul.

Az egyik fejlesztési órán, amit kipróbáltunk, fogalmazódott bennem meg, hogy mi nem tetszik nekem a  gyakorlatokban.

Azt vettem észre, hogy a feladatok és a szülők nevelési törekvései - például egy öt éves autista fiú esetében - arra irányulnak, hogy az öt éves autista fiúból egy öt éves átlagos fiút faragjanak. 

Mivel Zsombi sok mindenben megelőzte a korát, és sok mindenben elmaradt, ezért úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy az erősségeit visszahúznám 5 éves szintre, a gyengeségeit pedig próbálnám ennek a korosztálynak megfelelően fejleszteni, nagyobb eredményt érek el, ha a tehetségébe, és érdeklődési körébe "kapaszkodva" annak mentén próbálok belőle teljes értékű (felnőtt) embert faragni. 

Ezek a módszereim teljesen különböztek az addig általam tapasztaltaktól.

(Ezekről a gyakorlatokról, illetve próbálkozásaimról is írni fogok.)

A gyereknek éreznie, tudnia kell és semmi kétely nem merülhet fel benne, hogy az édesanyja a legbizalmasabb barátja. Onnantól, hogy a gyermekben kétely van azzal kapcsolatban, hogy az édesanyja érti őt és elfogadja, elkezd félni, bizonytalanná válni. A meg nem értettség és bizonytalanság stresszt okoz, majd ez érthetően átcsap dührohamba, sírásba, boldogtalanságba, depresszióba, önmarcangolásba...

Hogy én mi alapján éreztem, tudtam, hogy az amit teszek eredményre vezethet?

Nem tudtam, de az alábbi idézetet tűztem ki az asztalom fölé, mely mindig hitet adott:

 "Hogyan határozhatja el magát az ember arra, hogy belemenjen valamibe, amihez csak fokozatosan lehet felfejlődnie?

Nos erre a következő választ adhatnánk: Mielőtt az ember feljutna egy bizonyos fajta fejlődés csúcspontjára, már rendelkezik azzal, ami az emberiséget elvezette a fejlődéshez való törekvéshez.

Szívében, lelkében rendelkezik az igazság iránti érzékkel, s csak arra van szüksége, hogy átadja magát ennek az igazság iránti érzéknek, előítéletmentesen, de az igazságra irányuló akarattal.

Nem a teóriák hivalkodó vagy a programok gőgös akaratával, hanem pusztán az igazságot akarva; ez az akarat, ugyanis mélyen gyökerezik a lélekben, ha nem tévesztik meg az előítéletek."

Röviden: az igazságot mindenben megérezhetjük, amiből az valóban árad!

Ezért az igazság becsületes megítélése már akkor is lehetséges, amikor elérésének még csak a kezdetén tartunk."

Rudolf Steiner