Születésnap

Amióta laptop nélkül tengetem a napjaim, olyan ritkán jut szabad időm a blog írásra, miközben a gondolataim egyre kavarognak bennem, és kikívánkoznak. Egy füzetbe jegyzetelem a témaköröket, hogy el ne felejtsem, mert ez a néhány óra szabadidő a gép előtt igen nagy luxus.

Látszik ez abból is, hogy a születésnap apropóján (ami február 18-án volt) csak most jutottam ide, hogy újra átgondoljam milyen gondolatok futottak át rajtam akkor.

Évek óta úgy készülök Zsombi szülinapjára, hogy ez a nap Róla kell szóljon. Szerencsénkre ajándékot venni neki nincs pénzünk, így igen hamar megismertük az adásban rejlő mélységeket, annak valódi tartalmát. Tudom ez paradoxul hangzik, de mindjárt kifejtem miért nem az.

Évekkel ezelőtt, mikor Zsombi született még "jól ment a szekér". Az átlagnál jóval többet kerestünk és egyike voltunk azon a családoknak, akik kifelé élnek, akiknek fontos a "macis ágynemű", a "cuki rugik", a minőségi ágymatrac, a drága pelenka és sorolhatnám... 

Csak egy valakinek nem volt mindez fontos: Zsombornak.

Ahogy elillant életünkből a "jólét" vitte magával ezeket a flancos cuccokat, és hozta helyébe a valódi értékeket és gazdagságot!

Ha a Jóisten nem hozza életünkbe a mindennapos anyagi gondokat, a filléres problémákat, a kilátástalanság érzését mindezt sohasem tanuljuk meg. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte.

Ezekben az időszakokban ismertem meg a legnagyszerűbb és legönzetlenebb embereket, tapasztaltam meg mi az a barátság és összetartás! Egyszóval megtanultam mi az élet értelme!

A szegénység összehozza az embereket! Nem csak a barátokat, a családot is!

Idővel észreveszed, hogy nem a legdrágább, hanem a megörökölt, szétnyújtott pamutruhácska a kedvence, és nem is alszik a méregdrága kiságyában, hisz minden reggel melletted ébred fel, a sokezres hipermodern ajándékokból csak a csomagolásnak vagy a celluxnak tud igazán örülni, és valójában az egész színház, amit eljátszol neki való élet címén számára átlátszó, mint az üveg és azt veszed észre, hogy kinevet azzal a bölcs öreg tekintetével és fogatlan szájával!

Szóval a "szükség hozta", ahogy mondják... A szükség hozta a legnagyobb tapasztalásokat és az élet összes csodáját.

Kezdetben mikor elhalmoztuk mindenfélével igen hamar kijózanított minket abból a szerepből, mely rólunk szól! Rólunk, akik adunk, akik ezért cserébe elvárjuk, hogy örüljön, hogy értékelje! Sok kisgyermek azonban nem a mi elvárásaink szerint és nem "illő módon" reagál. Zsombira ez különösképpen igaz. Mivel még csak oda se jött átvenni az ajándékokat, hamar önvizsgálatot kellett tartsak! Mit is vártam?!!  

Vártam? Elvártam?!

Először is megvettük neki azokat a játékokat, melyek nekünk tetszettek. Helyesbítek: amiről azt gondoltuk, hogy neki tetszeni fognak. Aztán csudaszép papirosba csomagoltuk, kiöltöztünk. Majd kiöltöztettük őt is. Mikor végre elkezdődött a nagy familia előtt az ünnepélyes ajándékozás, akkor borult a forgatókönyv. Zsombor, aki nem játssza meg magát, nem tanulta el a felnőttektől vagy kortársaitól a viselkedés aranyszabályait, s képtelen hazudni egyszerűen ránk sem hederített.

Visszanézve a videókat, kissé esetlenül hat, hogy ott állnak felsorakozva, ajándékkal a kezükben, párás tekintettel a szülők, rokonok s mindeközben Zsombor egy ragasztószalagot pörget a földön vagy földöntúli mosollyal örül meg egy ajándékzacskónak, melybe csodálatosan bele lehet dobálni a papírgalacsinokat, amik a veszett drága ajándékokat rejtették el a cseppet sem kíváncsi szeme elől. Zavart mosolyok, kedves buksisimogatások. Ez a gyerek nem úgy működik, ahogy kellene!

Természetesen semmi baj, hisz gyerek még! Majd felfedezi az új játékokat..., ám az egot már megsebezte a "semmit valamiért". Természetesen én csak a saját nevemben beszélhetek, de piszokul nehéz volt elengednem ezeket az önérzetemen esett kis sértéseket.

Hogy is van ez?

Miféle örömszerzés az, ami elvár? Arcul csapta egomat kisfiam tiszta és mesterkéletlen reakciója, hisz ő még nem tanulta meg hogyan is illik viselkedni. Valós érzelmeink ellenére mire és hogyan kell reagálnunk, egyszóval még nem tanulta ki ezt a színész mesterséget, amit mi mindannyian jól-rosszul játszunk.

Hogy hányszor találkoztam viszontagságaink során kérkedő, nagy mellényű "megmentőkkel", "adományozókkal", kik saját imidzsük miatt tesznek "jót", vagy osztanak "alamizsnát"! Ezek voltak azok az idők ugyanakkor, mikor felismerhettem azokat is, akik csendben körülöttünk voltak, és úgy adtak, hogy nem kértünk, akkor és azt, amikor és amire épp szükség volt, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy kínosan, lekötelezve érezzük magunkat! 

Ezektől az emberektől mindig elérzékenyültem, hisz én is az első csoportba tartoztam. 

Mélyen legbelül elvártam, hogy ha én segítettem, azt verjék nagydobra! De legalább foglalják imába a nevem. :)

Istenem! Mennyire szégyenkezem akkori mivoltomért!

Az adás képességével rendelkeztem ugyan, és nagy boldogságomra szolgált az, ha másnak örömöt szerezhetek, de Zsombi reakciói világították meg lelkem eme sötét szegletét!

Vajon az is jó érzéssel töltött volna el, ha ahogy később a Bibliában olvastam "névtelen" adományozóként teszem, amit tettem?

"Hogy a te alamizsnád titkon legyen;

és a Te Atyád, a ki titkon néz, 

megfizet néked nyilván. "

/Máté evang. 5.6.4/

Nem, akkoriban azért segítettem, hogy önmagam előtt nagyvonalúnak, jószívűnek és segítőkésznek tűnjek. El sem tudtam azt képzelni, hogy névtelen borítékban egy kis pénzt dugjak egy rászoruló postaládájába. Akkor még nem néztem a dolgok mélyére, hogy a másik emberben mi játszódik le ilyenkor, mi az amire valóban szüksége van, és mire "kényszerítem" az elfogadása által. Mert elfogadni is tanulni kell. És megköszönni is. Ezekről is tapasztalatként nyilatkozhatom. 

Később került kezembe Szepes Mária Az áldozat mágiája c. könyve, minek elolvasása mardosó bűntudattal töltött el, ekkor láttam szavakba öntve, amit éreztem a lelkem mélyén, hogy adni, az egy teljesen más minőség, mint amit eddig ismertem.

Sokáig, nagyon sokáig észre sem vettem azt, ha én élelmet veszek egy hajléktalannak, vagy felveszek egy stoppost, kiegészítem egy idős ember utolsó forintjait az ABC pénztáránál, én nem jót cselekszem valakivel, hanem végre azt teszem, amit kell! Nincs okom ünnepelni magam! Ó, milyen lesújtó is volt ez! Hogy én ezek által nem válok jobb emberré, hanem csak ezáltal válok emberré. Micsoda szemfényvesztésre képes az ember, ha nem hallja meg a lélek hangját (vagy ha úgy tetszik felettes énjének, angyalának, Istenének sugallatát)! Sőt, hallani még nem elég! Hallgatni is kell rá!

Mily vak voltam, mikor azt hittem áldozatot hozok másokért! Áldozok a "drága időmből", nehezen megkeresett pénzemből! Milyen nevetséges is voltam!

Vagyok?

Nem áldozat az, ha a feleslegből adunk, ha olyat teszünk másokért, ami nem követel tőlünk erőfeszítést, tiszta szándékot, vagy extra energiát. Ha abból adunk, amiből bővelkedünk (legyen az idő, pénz, élelem, jó szó, ölelés stb.) akkor nem áldozatot hozunk, hanem csak helyesen cselekszünk. Ennek így kellene működnie a hétköznapokban, de ezek az alkalmak nem adnak a léleknek olyan magas rezgést, szárnyalásra lehetőséget, mint mikor valóban "áldozunk" a másik személyre időt, energiát, azt amiben mi is szűkölködünk. Mert csak az az áldozat s annak van értéke.

Ezek a felismerések vezettek oda, hogy Zsombor születésnapját úgy ünnepeljük, hogy aznap megpróbáljuk boldoggá tenni.
Egész időnket neki szenteljük, a szó legnemesebb értelmében. 

Együtt töltjük az időnket, kirándulunk, játszunk és megpróbálunk neki olyan élményeket szerezni, melyekre később is emlékezni fog.

Idén láthattuk rajta először, hogy talán érti mit jelent az, hogy Neki születésnapja van! Idén fogta fel először, hogy a tortán a gyertya az ő kedvéért ég! Csak úgy tehetjük feledhetetlenné ezeket a napokat számára, ha ilyenkor azt adjuk neki, ami számunkra a legbecsesebb:  a szabadidőnket és teljes odafordulásunkat. Ekkor ő a játékvezető, ő szabja a játékszabályokat: (no ne gondoljatok nagy dolgokra! Őt az maga ÉLET, a LÉTEZÉS is boldoggá teszi) merre szaladjunk, hova menjünk melyik fára másszunk fel, mikor énekeljünk vagy kiáltsunk egy nagyot. :)

Ha feladjuk végre "felnőtt álarcunkat" és komolykodó szülőszerepünket, s ismét előmerészkedik belőlünk a gyermek, akkor varázslat történik! Egyszer csak azon kapjuk magunkat Zsoltival, hogy ÖN-feledten egymást csiklandva bukfencezünk le a havas domboldalon hárman, az égre kacagva az Élet lüktető örömét.

Hiszem, hogy lesz idő mikor felfogja, mit jelent egy olyan elvont fogalom, hogy születésnap, és emlékeiben megőrzi azt a sok együtt átkacagott délutánt.

Idézet Útravalóul:

"Tapasztaltad-e már, hogy ami könnyű, erőfeszítés nélkül véghezvihető számodra, az nem igazi értéke sorsodnak, mert már tudod. Átélted. Nem tanulsz újat belőle. Hajlandó vagy már elfogadni azt, hogy ami nehéz, fájdalmas erőfeszítéseket kíván, egyedül attól nőnek lelki izmaid?"

Szepes Mária

Motiváció, fejlesztés

"Jártok valamilyen fejlesztésre?" - kérdezték kezdetben az ismerősök.

Persze, gondoltam magamban, élünk és minden percben fejlődünk. Belül úgy éreztem, mivel hozzám született, egyedül én tudom fejleszteni. Most sokan felhördülhetnek magukban! Hogy mondhatok ilyen sületlenséget? Hisz erre vannak a kiváló szakemberek, terapeuták és egy csokor csoda módszer!

Természetesen kezdetben oly erős volt rajtam a külvilág elvárása, és a megfelelési kényszer, hogy jó pár fejlesztő helyre elvittem Zsombit. Ha önvizsgálatot tartok bevallhatom magamnak, hogy csak azért vittem el, hogy mások szemében jó anya legyek, és mert elhittem nekik, hogy én nem vagyok képes Zsomborból kihozni a legjobbat.

Ha úgy véled, hogy képtelen vagy rá, te ezt nem tudod, ez egyszerűen lehetetlen, gyógyíthatatlan, hozzáállásod, elvárásod egyszerűen blokkolja azt a spirituális csatornát, melyen a benned élő Isten súg neked. Ha ezekre a sugallatokra hallgatsz - melyet sokan hívnak anyai ösztönnek - jó az irány és a beteljesülés törvényszerű!

Valahol olvastam egy bölcs ember mondatát, melyet sosem szabad szem elől veszítenünk: 
Isten ott van, ahová beengedik!

A mai napig úgy vélem, hogy aki nem biztos magában, tanácstalan, az igenis forduljon szakemberhez! Sokszor, ahogy az én esetemben is történt, csak megerősítenek, hogy jó az, amit csinálsz!

Fontos tehát megvizsgálni mi motivál, mikor egy másik emberre bízod a gyermeked jövőjét.

- Úgy érzed, csak akkor "teszel meg mindent érte", ha szakember foglalkozik vele?

De vajon nem csak azért, hogy a környezetednek megfelelj? Egy "jó anya" mindenhová "elcipeli a gyerekét" látszólag megoldások után kutatva, sokszor azonban ezzel szeretné megúszni azokat a hosszú és fáradságos, tanulással megfigyeléssel, próbálkozással töltött órákat, amik szükségesek ahhoz, hogy megtaláljuk az okokat, a miérteket és megtaláljuk a megfelelő motivációt, s mindennek a tetejébe ezekért egyedül kell vállalnunk a felelősséget! Nem mondhatja, hogy jártunk úszni is, tornázni is, ilyen, meg amolyan különórára, ennyi és amannyi forintért mégsem ért semmit... Mosom kezeim... Ahogyan a beteg emberek nagy része szidja az orvost, hogy az nem gyógyította meg Őt! Senki és semmi nem tud minket "meggyógyítani". Hozzájárulhat az egyén gyógyulásához, de nem az Ő dolga, helyette meggyógyulni.

- Ha azonban nagyon bizonytalannak és tanácstalannak érzed magad nagyon sokat fog segíteni egy megfelelő fejlesztő szakember! Szerintem ez esetben is az a cél, hogy mi magunk elsajátítsuk a megfelelő "nyelvet", gyakorlatot, és az új ismeretek birtokában mind inkább mi váljunk gyermekünk legnagyobb segítőjévé.

Félreértés ne essék, én nem a különböző terápiák ellen, hanem azok kizárólagossága, és felmentő volta ellen vagyok.

Ha abban az anyagi helyzetben lettem volna, biztosan én is más nyakába varrtam volna a felelősséget, és a munkát! Egy fikarcnyival sem lettem volna tudatosabb, bátrabb, vagy eltökéltebb. Zsombi és az élet azonban megakadályozott ebben.

Egyrészt nem bírtuk az óránkénti 5-6 ezer forintos foglalkozásokat fizetni, másrészről Zsombi teljesen elzárkózott a pedagógusok közeledésétől. Sokadik alkalmat fizettem hiába, még mindig csak ismerkedtek. 

A jelzés egyértelmű volt, a pénz elfogyott, Zsombor pedig csak felém nyitott. A kereszt az enyém. Ezek az alkalmak azonban megnyugtatták a környezetemet, nekem pedig új ötleteket adtak, valamint megerősítettek abban, hogy arra én is képes vagyok!

Mikor elkezdtünk ide-oda járni vizsgálatra, fejlesztésre még számomra is teljesen motiválhatatlan volt.

Sem a jutalom, sem az öröm, sem a szeparációs félelemmel való csúnya visszaélés nem mozdította ki öt az origóból, a minden mindegy állapotából. Teljesen be volt zárkózva. 

Ekkor én is kétségbe estem, és kutattam a csodamódszer után. 

Hála Istennek akkor még volt módunk elvinni jó pár helyre, ahol megláthattam, hogy az, aki foglalkozik vele, ugyanolyan intuitív ember, mint én, ugyanannyira próbálkozik, kísérletezget, ugyanúgy hibázik és kudarcot vall és ugyanaz a célja: a motiváció megtalálása! 

Miután anyagilag már nem engedhettük meg magunknak, hogy mások próbálkozzanak a mi kisfiúnkkal, egyértelművé vált, hogy ez a mi utunk! Rögös, kanyargós, teli zsákutcával, de közösen megyünk rajta, és ez a közös út kovácsol minket össze, itt ismerjük meg egymást, válunk egymás életének részeseivé.

Zsombi esetében a motiváció, az ösztönzés volt a sarkalatos pont. Ugyanis fittyet hányt arra, ha megdicsértük, vagy megdorgáltuk.
A kérlelés, a parancsolás, a szép szó és az "ijesztgetés" egyaránt felesleges próbálkozás volt. (volt olyan gyógypedagógus, aki az előbbiek miatt azt gondolta, hogy rosszul hall...)

Egyszerűen csak nem volt köztünk... Testileg természetesen igen, de a kormányos, aki ezt a testet kellett volna vezérelje visszavágyott oda, ahonnan érkezett, s csak néha adott életjelet önmagáról, néha pillanatokra vett részt ebben a színjátékban, amit mi földi életnek hívunk.

 4-5 éves koráig, ha megpróbáltam a szeparációs félelemre építeni, hogy egyszerűen faképnél hagyom a mezőn, ha többedszeri kérésemre sem indul el haza velem, teljesen hidegen hagyta... Zsolti egyszer megfigyelte, hogy hogyan reagál, ha elbújik előle: 20 percig bírta Ő, Zsombi ki tudja meddig játszogatott volna még el a patakparton.

Ez igen jellemző volt Zsombira. A szeparációs félelmének hiánya párhuzamban áll az éntudat kialakulásával. Körülbelül egy éve érzékeli, hogy Ő egy külön álló valaki, ő "Zsombi" és már nincs meg benne olyan masszívan az az egységélmény, melyre ugyan mindannyian vágyunk, mégis megnehezíti a mai világban való navigációt. Ma mindenki különállónak érzi magát, ki van szakadva az egységből épp ezért fél, retteg, pótlékokkal él.
Zsombi a fentiek miatt érezte "teljesnek" magát. Sosem "hiányoztam" neki, hisz "olvasata szerint" mindig együtt voltunk, egyszerűen nem is lehettünk külön, olyan nem létezik.

Most, hogy kezd végre a szó kíméletlen értelmében valójában "leszületni" belehelyezkedni a fizikai létbe, és határait végre a bőre határainak érzékelni, megjelent a szeparációs félelem, a maga "csodálatos hozadékaival". Engem ez a kíméletlen megtapasztalás azonban segít, hisz Zsombi "végre dolgozik a szeretetért" az elismerésért!

Végre! De jó! Mondanák a gyógypedagógusok, orvosok. De ha a dolgok mélyére nézek, valóban olyan jó ez? 
 Olyan jó dolog olyanná válni, mint mi? Szenvedni, félni, aggódni?
Természetesen a társadalmunkban csak így igazodhat el, és így áll módomban (vissza)fejleszteni a mi szintünkre. Itt a Földön így tanulhatunk.

Mégsem bánom, hogy ennyi időt eltöltött abban a biztonságot adó egységben, melyből végül sikerült kibillenteni... szó szerint!
Hisz az egységélményben nem billeg az ember, ott biztonságban van. Onnantól, hogy az ember végre "zitává" "zsombivá" válik, onnantól viszonyít, másokhoz méri magát, hisz a más, nem én vagyok... és vallom, onnantól függ külső dolgoktól a boldogsága!

Micsoda illúzió ez?!

 Kisfiam!  Üdvözlünk a társadalmunk által megálmodott káprázat világában!

 Kívánok neked könnyű Utat, Isten áldásával!

Útravalóul nektek egy Szepes Mária vers:

Áldozat-e,

ha akit szeretsz elengeded,

saját útjára segíted?

Akkor lesz egészen a tied.