Miért?

Zsombor első néhány évében rengetegszer gondolkodtam azon: miért? Miért én? Miért velem történik mindez? Nekem miért nem lehet „hétköznapi” gyermekem? 

Akkor még túl erősen éltek bennem azok a képek és vágyak, melyeket még a terhességem alatt (utálom ezt a szót! Az áldott állapot sokkal kifejezőbb! ) előre vetítettem magamnak. Elképzeltem hogy mivé és hogyan cseperedik majd a kisfiam. Miket fogok majd mesélni neki, merre fogunk csavarogni, hogyan és miként fogom őt nevelni, hogy én leszek a „tökéletes szülő” aki nem követi el azokat a hibákat, amit az ő szülei elkövettek, sőt egyáltalán nem követ el hibákat…

No persze.

Már a szülés-születés pillanatában elkövettem az elsőt. Mikor borzalmas, hentes pulthoz is méltatlan császármetszésem után ott feküdtem, kiterülve, mint egy darab hús. Minden lelkiségemtől, emberi méltóságomtól, - nemhogy női mivoltomtól - megfosztva egy bájolgó nővér az arcomba meredt és boldogan

feltette a kérdést: - Szeretné látni a picit?

Láttam, hogy egy ronda kék kis törpöt szorongat, aki összeráncolt szemöldökkel vonaglik sikamlósan a kezében.

Addigra én az emberség és emberi érzés minden morzsáját sikerült kiüvöltsem magamból, be voltam rekedve, az egész testem lüktetett a fájdalomtól és abban reménykedtem, hogy valami orvosi műhiba folytán remélhetőleg hamar meghalok.

Pontosan 45 percig tartott könyörgésem, és oroszlánt megszégyenítő, ám senki által meg nem hallott, ordításom. Néztem az órát, és abban reménykedtem, hogy az általam annyira várt oly áldottnak és intimnek elképzelt szülésem alatt a fájdalomtól majd csak elájulok.

Egyszer csak hallom a saját hangom: - Nem köszönöm, vigye innen!

Furcsamód még csak nem is exkuzáltam magam emiatt.

Ezt nem is én mondtam! – gondoltam döbbenten.

A nővér zavartan elvitte Zsombort fürdetni, majd kivitte az apukájához.

Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Alig egy óra alatt kifordult sarkából a világom. Az izgalommal telt vágyakozás sivár pusztasággá párolgott belőlem, csak akörül forogtak a gondolataim, hogy vajon meghalok, vagy valahogy túlélek. Akkor, ott megváltás lett volna nem túlélni.

Hát így történt, s ez a vétkem már megmásíthatatlanul és örök nyomot hagyó heggel véste bele magát a szívembe. Sokszor, ha erre gondolok még mindig friss vér szivárog ebből a sebből.

Így kezdtem szépreményű anyaságomat. Gyenge és felkészületlen voltam az ilyen eseményekhez. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első lapát föld, amit a gödörben állva nyakamba zúdít az ég.

Az eltelt több mint hat év alatt mindannyiszor meg kellett rázzam magam, lesöpörve a földet, s ezzel egyre beljebb temetnem magam alatt a gödröt, hogy végül egy utolsó nagy lendülettel kikerülhessek belőle.

A kezdeti időszakban azonban nem egyszer hívtam fel a férjem sírógörccsel, hogy miért, miért és miért? Miért ver engem a Jóisten? Mivel érdemeltem ezt ki?

Volt egy csodálatosan szép kisfiam, aki nem kommunikált velem, nem értette mit mondok, nem is foglalkozott a civilizált világ szabályaival. Nem hallgatta meg a meséimet, nem örült nekem, nem érdekelték az állatok, a játékok és semmi egyéb, amivel a kortársait le lehetett venni a lábukról, így aztán semmi nem volt a kezemben motivációként.

Nem tudtam sehogy sem rávenni azokra a viselkedési formákra, amelyeket el kellett volna sajátítson, de még arra sem, hogy rám nézzen.

Mit nem adtam volna érte, hogy kínkeserves és hiábavaló próbálkozásaimat a kapcsolatfelvételre legalább egy mosollyal vagy szemkontaktussal hálálta volna meg!

Ehelyett nap, mint nap próbálkoztam. Próbáltam neki örömet szerezni, megtalálni a kilincset az ajtóhoz, ami köztünk állt.

Ekkor még „kirakat-anyuka” voltam, nagyon távol attól a bölcs és odaadó édesanyától, amivé alakulnom kellett és kell ahhoz, hogy boldog család lehessünk.

Lehengerlően szép kisgyermek volt. Olyan, akit szívesen ölelget, puszilgat és mutogat a büszke szülő. Ám ezekből Zsombor köszönte szépen nem kért. Ahogy leírtam korábban akkortól vált nyitottá és befogadóvá, onnantól fogadta és élvezte a testi és lelki közeledést mikortól már bennem letisztultak a dolgok és nem érzelmeim viharában vergődtem. Először elfogadtam önmagam a saját hibáimmal együtt és elfogadtam az életünket is.

Az elfogadás a megértés függvénye. Ehhez viszont feljebb kellett emelkednem a problémán, fentről nagyobb a horizont jobban megérthetők a dolgok, jobban láthatók az összefüggések.

A megértés és elfogadás nem önmagától történt, nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszas kutatás, elmélkedés, meditáció és tanulás eredménye. Részeredménye.

Hiszen a fejlődés a tapasztalás folyamatos.

Kezdetben csak egy gyűszűt tartottam a Niagaraként aláhulló tudás és ősi bölcsesség alá, annyit tudtam befogadni belőle. Most már talán pohárral a kezemben merítek belőle…

Néha napján még felmerült bennem a kérdés: miért? Ekkor azonban már boldogan kérdeztem. Ez a bejegyzés azért született, mert egyik hajnali meditációm mély és megrészegült pillanatában egyszer csak egy hangot hallottam a fejemben válaszul az évek óta visszatérő kérdésemre.

Biztos vagyok abban, hogy ugyanezeket a mondatokat folyamatosan sugallták nekem, amióta ez a lelkemre nehezedett, de csak most tudtam meghallani, befogadni és megérteni.

Kétszer is hallottam ezeket a mondatokat, mire magamhoz tértem annyira, hogy az ágy mellett lévő jegyzetfüzetembe lejegyezzem őket. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát visszaaludtam reggelig.

Az üzenetet mindenféle utólagos korrekció nélkül írom le:

„Miért? Mind, akik ilyen gyermekeket kaptunk, megkaptuk a Jóisten legnagyobb kegyelmét! Alkalmunk nyílik kifejleszteni magunkban a feltétel nélküli szeretetet, a krisztusi szeretetet. Ha ezt megtettük, gyermekünk is élhet a legtisztább szeretetben való növekedés kegyelmével!”

Ennyi volt az üzenet, de ez úgy felmelegítette és megnyugtatta a lelkem, hogy porrá omlott szét minden aggodalmam a jövőt illetően.

Megértettem, mily nehéz azoknak a szülőknek, akiknek átlagosan fejlődik a gyermekük! Mily nehéz nekik nem beleesni abba a hibába, hogy feltételekhez kössék a szeretetüket, hisz a gyermekeik is egész életükben azért dolgoznak.

Rájöttem arra, hogy azoknak a szülőknek, akiknek gyermekük beszél s a szavakat, -melyek kifejező képessége a valódi érzelmeinknek és gondolatainknak csak valóságában fogyatékos és korlátozott  - csak a fülük által hallják, sokkal nehezebb dolguk van azoknál, akiknek meg kell tanulniuk csalhatatlan szívükkel meghallgatni a gyermeküket!

Fenti sugallatom aznap arra inspirált, hogy kinyissam a Bibliát és megkeressem benne a valódi, krisztusi szeretetet magyarázó részeket, azokat melyek által átélhetem a fenti tanítást:

„ A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”

„Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az :mert aki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?”

/János köz. Levele 4. 18, 20/

Tisztán kiviláglik, ha valódi szeretettel kívánok feltöltekezni, és „teljessé szeretnék lenni a szeretetben”, akkor nemhogy a szeretteimet, hanem a gúnyolóinkat és rosszakaróinkat is szeretnem kell!

És ennek gyakorlására sorsunkból adódóan bőven lesz lehetőségem!

Ahogyan több helyütt olvashatjuk a Szentírásban: vagy minden embertársunkat szeretjük, vagy nem szeretünk igazán, azaz szeretetünk feltételekhez kötött…

Ez lenne az alapja minden egészséges és boldog emberi közösségnek és ez az, amit a tiszta gyermeki lélek tanít számunkra, aki nem ítél, hanem bármely teremtett lelket elfogadja az ő másságával együtt, egészen addig, míg tőlünk, felnőtt társadalomtól el nem tanulja ennek az ellenkezőjét.

A szeretet, melyet Zsombor tanít nekem: a többi ember különbözősége felett érzett öröm.

Köszönöm Uram, hogy bízol bennem annyira, hogy ilyen nehéz feladatot bíztál rám!

Méltó szeretnék lenni a bizalmadhoz!