Vak vezet világtalant?

Ha sikerül rávennünk a gyermekünket arra, hogy minél inkább hasonuljon a meghatározhatatlan "normálishoz", átlagoshoz, tehát ne tűnjön ki semmiben, azzal arra kérjük, hogy tagadja meg s árulja el benső lényét, azoknak a jellemvonásoknak az összegét, melyet szelleme gondosan, mostani földi hivatásának beteljesítésére hozott magával. (hivatás = értsd: mire vagy hivatott!)

Sajnos a társadalom, hogy elfedje az empátiára és elfogadásra való tökéletes alkalmatlanságát kitalált különböző kasztokat, és tünetegyütteseket, melyekkel a másként gondolkodókat címkézi fel. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy mindig csak a tömeg lehet "átlagos és normális", az egyes ember mindig csak egyedi lehet.

Nekem tapasztalataim csak a Zsombihoz hasonló "autizmussal élő" gyermekekkel vannak, akik legtöbbje igen vonzó személyiség: kedves, szelíd, gondoskodó, empatikus, tisztességes, szófogadó és őszinte. Ezek a tulajdonságok magas érzelmi intelligenciát és lelki érettséget feltételeznek. Mégis "mi" azokra a tulajdonságokra összpontosítunk, amelyek eltérnek vagy olyan viselkedésbeli problémákra, melyeket nem megfelelő hozzáállásunkkal mi idéztünk elő a gyermekben.

"Autistának" bélyegzett gyerekeket figyelve és szüleikkel elbeszélgetve sok kérdés fogalmazódott meg bennem és úgy érzem sokra kaptam választ.

Említettem, hogy Zsombor nagyon érzékenyen reagál (pontosabban: zavarja) a vízerekre, elektromos berendezések, huzalok energiamezejére, az aura elváltozásaira. Rám nézve sokszor mondta milyen színt lát, s néha köszönt a szobában "valakinek" akiket mi nem érzékeltünk, sőt vonatozni csak "velük" vonatozott.

Érzékeny kis lényük több dimenzió valóságát éli meg egyszerre, olyan lényeket, energiahullámokat, "entitásokat" látnak, melyek számunkra "szellemi vakok" számára nem láthatóak. 

A fizikai világ újdonságai is épp elég megterhelőek egy kisgyermek idegrendszerének és figyelmének, pláne, ha a fizikain túl az "asztrális" síkok történéseibe is bepillantásuk van. 

Idő mire megtanulják ezt kezelni, mire hozzászoknak és figyelmüket ránk és a mi valóságunkra tudják irányítani.

Meg kell tanulniuk megkülönböztetni azt a valóságot, amit Ők látnak, attól, amit mi tapasztalunk. Elvárni tőlük azt, hogy ők szét tudják választani ezeket a síkokat, miközben, mi süketen és vakon tapogatózunk az Ő világukban nem kis igazságtalanság. Meg kell érteniük azt is, hogy mi "csak a matériát" értjük a dolgok alatt,mikor valamit megnevezünk, s nem azt a komplex folyamatot, ami még ahhoz a tárgyhoz köthető. Tehát, lecsupaszítva kizárólag az anyagot! (Zsombi esetében: egy magas feszültségű vezeték számunkra csak egy fém huzal műanyag borítással, számára azonban az az érdekes és folyton változó energiamező, mely lenyűgözi és csodálattal tölti el.)

Ha ez letisztult számukra és van ez közös nyelvünk: az anyagi, akkor ismét bekavarunk.

Elkezdünk nekik mesélni tündérekről, angyalokról, sőt, Istenről, kikről minden valószínűség szerint jóval többet tudnak Nálunk. Ha azonban Ők mesélnek nekünk, s be kell csuknunk minden ajtót és szekrényt, el kell húznunk a függönyt és be kell nézzünk az ágy alá, azt mi mind gyermeki képzelgésnek tartjuk. 

Most képzeljük el azt a gyermeket, aki megpróbál tisztán látni ebben a világban, de egyébként is kíváncsi és csapongó figyelmét több dimenzió változásai bilincselik le. Alkalmazkodásában való igyekezetének köszönhetően  végre asztalnak hívja az asztalt, széknek a széket, akkor a felnőtt egyszer csak elkezdi őt arról felvilágosítani, (amiről mit sem tud) amit a gyermek minden nap tapasztal.

Süket és vak mesél a tenger látványáról, a hullámok morajáról?

Ostobaságnak érzem, hogy nekünk kell tanítanunk őket, ellenkezőleg: Ő általuk jutunk életünket megváltoztató felismerésekre. (Tanítás alatt itt a különböző elméleti anyagok bebiflázását értem.)

Nekünk kalauzolnunk kell őket, támogatni, terelgetni és példát mutatni!

Nem nevelni, csonkolni a szárnyakat. A tekintélyelvű rendszerekre elutasítóan reagálnak.

A harmonikus, szeretetteljes környezet, a jó példa, a tiszta szív lehet az egyetlen hatékony nevelési eszköz.

Ne úgy akard megvédeni, hogy nem nem engeded, hogy saját maga fedezze fel a világot, mert abból tanul a legtöbbet! A szigorú szülői felügyelet nem tanítja meg a gyermeket a döntéshozatalra és annak megtapasztalására, hogy tettei milyen hatással vannak a világra.

Az úgynevezett iskola előkészítő feladatok (mint csoportosítani a tárgyakat használat szerint, vagy az élelmiszereket évszakok szerint, nagysági sorrendbe tenni kockákat stb) egyszerűen az őrületbe kergetik Zsombit. Egyszer hajlandó megcsinálni, nagy unszolásra, de nem tudom elképzelni, hogy minden nap megtenné ezt iskolai keretek közt. 

Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne teljesen tisztában azzal mi ehető mi nem (hisz a gyógynövényeket és ehető gyümölcsöket is felismeri a mezőn, mindenféle csoportosítási gyakorlat nélkül), vagy ne tudna nálam sokkal jobban elvégezni egy logikai feladatot, amennyiben rendelkezik kellő motivációval!

Hihetetlenül érdeklik a számok,a betűk, a matematika, a mozgás, a zene, az idegen nyelvek és a logikai játékok. Nagyon önálló és tájékozott, ami a hétköznapi életet érinti, de gyanítom a mai oktatási rendszerben (ami nem a tehetséget ápolja, hanem egységesít) nem lesz könnyű megtalálnom a helyét! 

(Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok az egyetemistákkal, tanárokkal készült riportok, amikor általános iskolai kérdésekre nem tudnak helyesen válaszolni -vajon akarom-e én egyáltalán azt, hogy véres verítékkel beleerőszakoljam Zsombort egy ilyen rendszerbe? Őszintén: nem, nem akarom.)

 Merre tovább? 

Amíg megtehetem, olyan közegben szocializálom, ami az érdeklődési körének megfelelő. A motiváltság elérése és fenntartása az elsődleges célom. 

Célom elkerülni, hogy egy "tünetmentes átlagost" faragjak belőle azon az áron, hogy teljesen megtöröm a személyiségét.

Mikor jön rá az emberiség arra,hogy kategorizálni egy embert annyi, mintha körbekerítenénk egy nyájat kerítéssel. Belül ugyan szabad a mozgás, de kitörésre nincs lehetőség, s mindig ugyanazokat a fűcsomókat rágcsáljuk le.

Egy "bekerített elme" először mindenféle módon szabadságra tör, majd belefásul, befordul vagy "figyelemzavarossá", viselkedési problémássá válhat.

Egy bezárt állat úgyanígy válik kezelhetetlenné, kiszámíthatatlanná, ahogy egy beskatuláyzott vagy "agyonidomított" lélek.

A tudatlanság, a sémák, az elvárások, a szűk látókörűség és a korlátolt gondolkodás megtépázza a gyermeki kreativitást, önbizalmat, nyitottságot és önkifejezést. 

Ha megtanítottam volna Zsombit arra, hogy mivel hogyan kell játszani, elveszítette volna azt a fajta találékonyságát aminek segítségével ma egy bottal vagy egy szűrővel is órákig tud élvezettel játszani. Számomra is lenyűgöző volt azonban, hogy hányféleképp tudott felhasználni egy kanalat egy káposztalevelet vagy egy karikát. Azok a lehetőségek, melyek a tárgyban rendeltetésszerűen benne voltak egyáltalán nem hozták lázba, mindig új felhasználáson törte a fejét.

 A zene, az éneklés, a tánc, a természetjárás, euritmia, a csi-kung, jóga, relaxáció, meditáció mind segíti a befelé forduló gyermek megnyílását, önkifejezését és a belső harmónia elérését.

Ezeket természetesen nem úgy értem, hogy ilyen különórákra kell elcipelni őket, hanem ezeket (ezekből azokat, mely a leginkább testhezálló, vagy hatékony) együtt kell átélnünk a gyermekünkkel.

Együtt alatt nem azt értem, hogy egyszerre, egy időben, hanem, hogy egyesülve egymással és a tevékenységgel!

Búcsúzóul fogadjátok szeretettel Márai Sándor gondolatait. Segítsen Benneteket a mindennapokban!

“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem , a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését, egy tárgy elhelyezését, s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….”