Következő lépcső

„Egy gyermeknek természetes környezetében, virágok és madárdal között a helye. Így könnyebben kifejezésre juttatja veleszületett készségeit. Az igazi nevelés nem pumpálja-tölti a tanulóba a magolnivalót, hanem segít felszínre hozni a belső bölcsesség végtelen tartalékait.”

(Paramahansza Jogananda)

A fenti sorokat tekintem mottómnak, s mivel Zsombor 2014 szeptemberében elkezdi iskolai tanulmányait az elmúlt hónapok, ami alatt sajnos a blogírást is hanyagoltam, azzal teltek, hogy megtaláljuk számára a megfelelő iskolát illetve oktatási formát.

Nem szeretnék írni a magyar oktatásügy autizmussal-élőknek jutó lehetőségeiről, illetve lehetetlenségeiről, inkább arról, hogy milyen harcok dúltak bennem a döntés meghozataláig.

Azt hiszem ezt minden szülő átéli, aki kellően körültekintően szeretne a gyermekének iskolát választani. Értem ez alatt azt, hogy figyelembe veszi, milyen karakterű a gyermeke, nem csak azt, hogy mivé szeretné formálni.

Én azon az állásponton vagyok, hogy a legfontosabb, hogy a fiam olyan szerető és támogató közegben nevelkedjen, ahol úgymond „nem lesz szüksége” az autizmusa nyújtotta védőburokra, ahová bármikor visszavonulhat. Első feladat bizalmat ébreszteni benne a világ iránt. 

Elutasítottam azokat az iskolákat és pedagógusokat, bármennyire is jó nevűek  akik azt hangsúlyozták, hogy milyen fontos Zsombor tárgyi tudásának növelése, úgymond felzárkóztatása az éves követelményrendszerhez.

Kérdeztem én: vajon minek van nagyobb haszna? Ha van egy kiegyensúlyozott, érdeklődő, nyitott, de a szó tárgyi értelmében műveletlen fiam, vagy, ha van egy tikkelő, frusztrált és dührohamokkal együtt élő jó tanuló, aki hibátlanul végzi el az elvont fogalmak csoportosítását papíron?

Számomra ez költői kérdés.

Mivel Zsombi esze olyan, mint a szivacs, ezért nekem továbbra is célom, hogy amíg lehet gyermek maradjon, és folyamatosan, fokozatosan tegyem ki  olyan terhelésnek, melyet azok a gyerekek könnyebben feldolgoznak, akik képesek kommunikálni, beszélni az őket ért élményekről, sérelmekről, félelmekről és így nem érzik teljesen egyedül magukat a stresszhelyzetekben.

Sokan el sem tudják képzelni, milyen együtt élni egy olyan kisfiúval, aki nem érti mit szeretnénk tőle, nem érti a mondatokat, sokat pedig félre ért.

Milyen nehéz rávenni őt egy feladat elvégzésére, hiszen nem érti MIÉRT kell azt elvégezze, mikor látszólag teljesen értelmetlen (pl: papíron halmazokat alkotni). Egy átlagos gyermeknek el lehet mondani, lehet kilátásba helyezni jutalmat, lehet motiválttá tenni illetve lehet vele alkudozni. Mikor megláttam könnybe lábadt kerek szemeit, ahogy kérdően rám néz, hogy miért kell most játék helyett az asztalhoz ülnie és egy másik „homo sapiensnek” engedelmeskednie, bennem is felötlött a kérdés: Miért??

Ő, aki az egyenrangú kommunikáció mintapéldája, akit minden értelmes dologra (rendrakás, terítés, porszívózás, palacsintasütés, biciklizés, vár építés stb) azonnal rá lehet venni, hogyan fogja megérteni, hogy eljött az a nap, amikor egyik pillanatról a másikra engedelmeskednie kell egy „tekintélyszemélynek” és érthetetlen, unalmas és értelmetlen feladatokat kell elvégeznie?

Karakterét (az asztrológia, számmisztika és kronobiológia segítségével feltárt személyiségvonásait) ismerve sajnos ha tökéletesen beszélne, akkor sem lenne könnyű a számára beilleszkedni a „rendszerbe” de így, hogy ő „tündéül” J beszél én meg magyarul, fokozottan nehéz.

NEM, neki NEM EZT kell megtanulnia, hanem azt, hogy miként értsen meg minket, miként értse meg a világot!

Épp ma gondoltam arra, hogy micsoda öröm számomra, hogy már tud arra a kérdésre válaszolni, hogy: mit kér reggelire?

Majdnem egy év volt, mire megértette annak az értelmét, hogy „mit kérsz?”. Ennek minden reggel ugyanúgy tudok örülni.

Minden apró kis csodának, amikor azt fedezem fel, hogy egy-egy történést vagy összetett mondatot megért. (Ilyenkor mindig felhívom a férjemet, hogy örüljünk együtt!)

Csodálatos volt először hallani azt: hogy „fáj a pocid?”, mikor éveken át csak kezemet tördelve találgattam hogy mije fáj, mikor beteg és nem tudtam rajtra segíteni.

Szívszorító úgy otthagyni a nagyszülőknél, hogy nem érti meg, hogy jönni fogok érte, azt meg pláne nem, hogy mikor.

Ismerem a gyermekemet és nagyon izgulok érte, hogy hogyan fog eligazodni az iskolai környezetben.

Sokáig azt sem értette, hogy „vegyél elő egy ceruzát”, vagy „nyisd ki a füzetet”.

 Rá sem nézett a munkafüzetre. Ha az ember bele szerette volna erőltetni egy feladat megoldási szituációba vagy otthagyta az asztalt és a lehető leghangosabban énekelni kezdett (hogy ne is hallja mit kérnek tőle) vagy puszikkal próbálta levenni a lábáról azt, aki foglalkozott vele.

Ma szerencsére már ott tartunk, hogy érti, hogy feladathelyzet van, szívesen dolgozik  a tanító nénijével, akit láthatóan szeret is.

Ezt az állapotot szeretném fenntartani, úgy, hogy a lehető legkevesebbet sérüljön.
A tárgyi tudást pillanatok alatt be tudja pótolni akár tizennyolc éves korában is, míg ha most megtelik gátlásokkal mit ér a tárgyi tudás?

Amit leírok nektek az már a végkifejlet. Nem untatlak benneteket azokkal a parttalan vitákkal, amit a Klebersberg intézettel, különböző iskolákkal, pedagógusokkal és érdeklődő ismerősökkel folytattam.

Megérzéseinkre hallgatva úgy döntöttünk, hogy „magunk mögött hagyva mindent” Fótról Kecskemétre költözünk, mert ott találtuk meg számára azt a megnyugtató közeget, amely a legkevesebb aggodalmat okozza nekünk.

Hogy miért teszünk fel mindent egy lapra? Miért hoztunk meg egy ilyen nehéz döntést?

Éppen azért, mert úgy éreztük hogy a mi gátlásaink és félelmeink nem vehetik el Tőle az általunk legjobbnak ítélt környezet és képzés lehetőségét!

Akik nem élik a mi mindennapjainkat, azoknak az én álláspontom felfoghatatlan.

Miért nem jó neki egy helyi iskola? Miért nem a „hagyományos” gyógypedagógiai képzés mellé teszem le a voksom? Hogyan lehet, hogy én nem törekszem arra, hogy Zsombor helyesen oldja meg a korosztályának kitalált feladatokat?

Teljesítményorientált világunkban még mindig nem vesszük észre, hogy nem a relációs jelek helyes alkalmazása vagy a gyümölcsök és zöldségek szétválogatása adja meg a biztonságos alapot egy hét évesnek, hanem a szerzett sikerélmények, és bizalomra épülő, jó kapcsolatok azok amire építhet.

Most tanulja meg azt, amit minden házasembernek is el kell sajátítania: mit jelent a „jóban-rosszban”.

Felfedezni azt az érzést, hogy akármilyen is vagy, elfogadnak.

A számodra fontos dolgok elérésében támogatnak: vagyis úgy szeretnek, ahogy vagy és nem úgy, amilyennek „lenned kéne”.

Zsombor esetében ez nem is lehet másként.
Ő tanította meg nekem az elfogadást és az odafigyelést, azt, hogy a „támogatás” nem azt jelenti, hogy akkor és abban segítem őt ami „szerintem helyes”, hanem azt, hogy „velem a háttérben” ki tud bontakozni.

Tehát, ha ő a fa tetejére szeretne mászni, akkor nekem csak annyi a dolgom, hogy mindezt a lehető legveszélytelenebbé tegyem a számára és biztosítsam afelől, hogy képes rá! Ha elsőre nem sikerül legyek ott mellette és arra buzdítsam, hogy ne adja fel az álmait!
Én így képzelem szülői feladataimat.

Visszagondolva számomra a legrosszabb élmények azok, mikor nem bízva magamban, vagy attól félve, hogy a szeretteim nem támogatnak lemondtam az álmaimról, vágyaimról.

Mára már megtanultam, hogy egyetlen tőkénk az életidőnk hiszen egy nap sem hozható be és nem is pótolható egy másikkal. Nem mindegy hát, hogy miként éljük meg!

Amíg én vagyok felelős a gyermekem mindennapjaiért, addig próbálom neki „lefordítani” és élhetővé tenni ezt a számomra is embertelen világot. Megőrizni gyermekségét, csodáját, tehetségeit és megmutatni neki a családban rejlő pótolhatatlan értékeket!

Mérhetetlen sokat köszönhetek neki!

Zsombornak köszönhetem, hogy ilyen boldog a házasságom. Minden apróságra felnyitja a szemem, mindenre, amit elhibáztam volna, ha „átlagos” gyermekem születik. Életem végéig hálás leszek Neki ezért.

A Jósitennek pedig köszönöm, hogy megengedte, hogy hozzánk szülessen le és ezzel szünet nélkül motivál, korrigál és tanít engem.