2015. augusztus 21., péntek

Hírek

Kedves Olvasók!

Igen mozgalmas, pihenés és tartós internetkapcsolat nélküli időszak van a hátunk mögött és még most sincs vége.

Szeptemberben kezdődött az iskola, így hiába nem volt még meg "álmaink tanyája", el kellett költöznünk Kecskemétre. Szeptemberben jöttem le Zsombival, míg Zsolti a munka miatt maradt még egy ideig Pesten, de aztán októberben ő is csatlakozott hozzánk.

A költözés kész agyrém volt...

Drága barátaink adtak szállást nekünk, "fogadtak be" minket átmenetileg, amiért nem győzünk elég hálásak lenni! Valószínűleg a segítségük nélkül esélyünk sem lett volna ép ésszel és lélekkel átvészelni ezt az időszakot.
Ismét sokat tanultam emberségről, szeretetről, empátiáról.
"Érezzétek  magatokat otthon" - visszhangzott a fejemben minden egyes alkalommal, mikor nem találtam a helyem, mert számomra ismeretlen volt az az őszinte segíteni akarás és együttérzés amivel felénk fordultak.

Családtagként bántak velünk, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Amiben módjuk volt segítettek és soha sem éreztették velünk, hogy szívességet tesznek nekünk. Jól megjegyeztem ezt az élményt és próbálom magamban is kifejleszteni azt a mértékű emberszeretetet amit barátaink: Dorka és Misi tanítottak nekem.

Bajban ismerszik meg az igaz barát s mutatkozik meg milyen érzés az, mikor önzetlenül, bűntudat-keltés nélkül nyújt segéd kezet egy embertársad. 

Leköltöztünk tehát Kecskemétre, szó szerint otthagyva csapot-papot, munkahelyet, barátokat, házat még az állatok egy részét is, kikről ideiglenesen egy kedves barátunk gondoskodott.

Első tanya-vásárlási kísérletünk előre nem látható hivatali útvesztők és a bürokrácia kibogozhatatlan szálai miatt meghiúsult. Két év kitartó keresgélés után végre volt egy kis házikó melyet már-már magunkénak érezhettünk és Zsombi is kezdte megszokni-megszeretni "a házikót" mikor egyszeriben szertefoszlott minden álom. 

Csüggedésre és önsajnálatra azonban nem volt sem idő sem mód, hiszen az első és legfontosabb, hogy Zsombor minél kevesebb megrázkódtatást éljen át. Éppen elég neki az új környezet, új város és az iskolakezdés. Zsombi szerencsére nagyon rugalmas. Imádott lakni a barátainknál, de nem értette, hogy miért van ekkora káosz, és hol van is az a bizonyos "haza". Az vált hazává, ahol a szülők voltak.

Nem kesereghettünk azon, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, azonnal új  ingatlan után kellett nézzünk.

Beleőszültem a logisztikába a tervezgetésbe és a bonyolításba, mivel az állatok egy része Dunakeszin maradt, a bútorok és a kutyáink egy része abban az új házban, melyet végül nem vehettünk meg. 

Ruháink és fontosabb dolgaink pedig velünk voltak. Párhuzamosan mindezzel írtam két szakdolgozatot és elkezdtem dolgozni.
Zsombi mindeközben gyűrte az iskolát, nem is akárhogyan. Félévkor jeles, év végén kitűnő lett. De mindez nem számít, csupán az, hogy örömmel járt iskolába!

Utólag visszatekintve már értjük, hogy miért nem sikerült megvenni az első házat: mert várt ránk egy a vágyainkhoz sokkal közelebb álló igazi tanya, ahol mindannyian nagyon jól érezzük magunkat.

Április óta rakjuk itt a fészkünket, s minden belefektetett munkaórát imádunk. Sok minden hiányzik még (pl: gépek), de örömmel gyűjtögetünk ezekre.

Minden egyes magunk által termelt gyümölcsben, zöldségben, növekvő állatszaporulatban Isten gondoskodását éljük meg. Szeretjük nézni, ahogy állataink szabadon élhetik zajos kis életüket, Zsombi pedig nem tud betelni a hatalmas térrel és az általa nyújtott lehetőségekkel. 

Összefoglalva ezt az igen rázós időszakot, úgy érzem megérte mindent feladni, s újrakezdeni, mert Zsombor jó helyen van, inspiratív és támogató pedagógusok veszik körül és szeret itt lakni. Mi pedig nagyszerű és segítőkész embereket ismerhettünk meg ebben a kemény, viszontagságos és bizonytalan időben. 

Eddig árnyékban lévő tulajdonságainkra és erőtartalékainkra derült fény, új képességeket fejlesztettünk ki magunkban, új lehetőségeket sodort elénk az élet.

Szívós belső és külső munka folyik, melynek úgy érzem meg lesz a gyümölcse.

Mindketten felemelő munkát találtunk, én autizmusról szóló szakdolgozatom témáját tovább kutatom, az ihleteim csokorba gyűjtését folytatom, melyet végül könyvvé szeretnék szerkeszteni.

Minden reményem szerint végre a blogírásra is lesz már időm!

Zsombi végre biztonságban érezve magát önfeledten, az örök jelenben időzve és mosolyogva folytatja tanításunkat!

Van dolga, elég értetlenek vagyunk :)