Kitörni a "némaságból"

 

2006 május 21-én, azon a szerelmes éjszakán, mikor megfogant, szólt hozzám először és köszöntött engem gondolatban: Itt vagyok! Elalvás előtt megemlítettem a férjemnek, Zsoltinak, hogy már „hárman vagyunk”, mire ő csak nevetett és azt mondta, nem megy ez olyan könnyen! 

Attól a pillanattól kezdve azonban én fokozottan figyeltem ez egészségemre és sokat gondoltam Rá, mert éreztem velem van, s végül nekem lett igazam.

Az éjszaka után nem sokkal elmentem a dokimhoz, azzal, hogy várandós vagyok, vizsgáljon meg, de ő mosolygott és azt mondta nem „lát még semmit” jöjjek vissza pár hét múlva. Akkor azonban már egy két csíkos terhességi teszttel a birtokomban mentem el hozzá, és hallottam meg az első valódi bizonyítékát, első valódi dallamát a létezésének: Zsombor szívhangját! Így már nem csak velem, hanem az egész világgal is tudatta, hogy érkezik! Leírhatatlan élmény volt!

Valójában születése óta, sőt fogantatása pillanatától „beszélt velem”. Mindig tudtam és éreztem a gondolatait, mintha a beszéd természetellenes lett volna számára. A pszichikus kommunikációhoz képest, melyet alkalmaz, valóban esetlen, durva és pontatlan. Nem is frusztrálta és a mai napig sem frusztrálja, hogy nem tud még megfelelően beszélni.

Hihetetlen sokáig kellett várnom arra, hogy emberi szavakkal is kifejezze magát, hogy hajlandó legyen arra, legalább az én kedvemért, hogy megpróbálkozzon vele.

Úgy éreztem, hogy nincs "akadályoztatva "a beszédben, hanem egyszerűen nem érdekli, nincs szüksége rá!

Olyan nehezére esett Zsombinak a beszédtanulás, mintha ez lenne az első „testet-öltése” a Földön, és teljesen idegen lenne számára ez a közlésforma. Idegen, haszontalan és érthetetlen.

Számos eszközzel próbáltam megértetni vele, hogy a metakommunikáció, és a telepátia, amit velünk használ nem lesz elégséges a világban ahhoz, hogy megértesse magát és kifejezze, mit szeretne. Látva a logopédusok és gyógypedagógusok beszédindításra vonatkozó hasztalan próbálkozásait, s miután ők feladták, három éves korától komolyan elkezdtem saját módszereket kitalálni és kifejleszteni annak érdekében, hogy Zsombit rávegyem a beszédre.

Az első, amit megfigyeltem nála, hogy a fokozott érzékszervi ingereket kiváltó események keltik fel az érdeklődését, így a beszédre is ekképp motiváltam.

Ha magnóra vettem volna azokat a hangokat, amiket kiadtam annak érdekében, hogy felkeltsem az érdeklődését, bizonyára nagy sikert arattam volna egy kabaréműsorban. 

Mit bántam én, hogy bolondnak tartanak, ha egyszer működött? Zsombi elkezdett figyelni rám és arra, mit is akarok tulajdonképpen!

Idővel segítségül hívtam a velünk élő állatokat, mint figyelemfelkeltő „eszközöket”. Annak ellenére, hogy sokszor elvesztette érdeklődését irántuk, jó néhány percig fel tudtam használni a közelségüket arra, hogy megtanítsam „hogyan beszélnek az állatok”.

 

 Ezzel Zsombi elkezdett hangutánzó szavakat használni! Megtettük az első, a legnehezebb lépést!

Azóta is nagyon hálás vagyok nekik azért, amilyen türelemmel, szeretettel és elfogadással fordultak a kisfiam felé.

A következő lépcsőfokhoz a főnevek tanulásához olyan környezetre volt szükségem, ami lehetővé tette azt, hogy kizárólag egymásra tudjunk koncentrálni. Ahol én is száz százalékban rá tudtam figyelni és ő is elég nyugodt, harmonikus, relaxált állapotban volt.

Így elkezdtünk minden nap kirándulni, s a természet bizonyult a legmegfelelőbb „tanteremnek”! Semmi zavaró tényező, vagy zaj, csak az elmélyült figyelem a növények, az állatok és a környezet szépségei iránt. Mivel séta közben alaposan megfigyelt mindent, és a folyamatos testmozgásnak és nyugodt környezetnek köszönhetően az idegrendszere is „terhelhető” volt, elkezdtem tanítani. Még mindig a régi módszerem szerint, dalolva, trillázva, brummogva és zümmögve magyaráztam a külvilág dolgait.

Nézd lepke! L E P K E! A lepke így repül: sssssssssss…. L E P K E! R E P Ü L! ssss…-  és próbáltam széles mozdulatokkal imitálni a mozdulatot, a történést és felkelteni a figyelmét.

Ebben a nyugodt környezetben én váltam a legingerlőbb dologgá számára! Nyertem! Érdekelte, amit csinálok!

Emlékszem, körülbelül két éve gyakoroltam már ezt a módszert, mikor egy őszi gesztenyegyűjtés alkalmával a fóti gyermekvárosban észrevett egy chipses zacskót a földön. Felkapta, rám nézett és felkiáltott: „Kukába!” Odarohant a kukaként felállított hordóhoz és beledobta!

Nehezen tudom megfogalmazni micsoda áttörés volt ez számunkra! Önálló gondolatról, önálló helyzetfelismerésről adott tanúbizonyságot, és arról, hogy ebben a kisfiúban jóval több van, mint ami látszik! Végre ki akarta fejezni magát! Örömmel kapkodta fel a gesztenyéket és mondta: Gesztenye: táskába, majd megfogott egy eldobott szemetet és ragyogó arccal vitte a hordóhoz: Kukába!

Ez új lendületet adott nekem. Ekkor csináltam meg neki a gyermekmeditációs hanganyagot (amit azóta is imád hallgatni), ekkor kezdtem számára megfelelő meséket írni, és mondani, melyek teljesen mások, mint amiket gyermekmeseként ismerünk. Ezekben főként azokat a szavakat használom, amiket biztonsággal ismer, és mindig újabb, a szövegkörnyezetből könnyen megérthető ismeretlen szóval egészítem ki. Ezek a mesék általában kedvelt élethelyzetekről szólnak, unalomig ismételt mondatokkal és mondókákkal, melyekkel szófordulatokat és rövid kifejezéseket tanult meg.

Ezek mellett továbbra is lejátszottam neki éjszaka az általam felvett mantrákat, melyeket mind a beszédindításhoz vettem fel.

Minden elalvása után „beszélgettem vele”, elmondtam neki, hogy ő milyen egyedi, csodálatos és megismételhetetlen, hogy én mennyire szeretem és mennyire bízom a képességeiben. Elmondtam neki, hogy napról napra egyre okosabb, egyre ügyesebben beszél és egyre sikeresebben kommunikál az ovis társaival. Minden este mást emeltem ki és hangsúlyoztam abból, és sokszor már másnap szóltak az óvónők, hogy Zsombi bizony új dologgal rukkolt elő: bekapcsolódott egy mondókába, vagy játszott a társaival! Mindig épp azzal, amit előző éjjel „megbeszéltem” a szellemével éjszaka .

Olyan csodák ezek!

Öt éves kora körül eljött az idő, mikor már meg akarta velem osztani mi jár a fejében.

Ilyenkor maga elé meredt, mosolygott, mintha filmet nézne, majd elkezdett ebbe a filmbe bekapcsolódni, s mintegy pantomimként eljátszotta nekem mire gondol. Úgy örült, mikor  felismertem, hogy mit mutatott nekem. Ma már rákérdezhetek, hogy mit „lát éppen” és sokszor én is bekapcsolódom, ha szavakkal is kommentálja, és ez kifejezetten motiválja. Varázslatos érzés, hogy végre a teljes csöndből és „süketségből” kiszakadva mint egy külföldi, kézzel-lábbal és egy alap szókinccsel meséli el nekem az életét!

 

Anyukák, apukák! Ti, kik hasonló cipőben jártok, soha ne adjátok fel, higgyetek a gyermeketekben, mert ahol van egy zárt ajtó, ott van valahol kulcs is. De vegyétek észre és annak is örüljetek, ha valaki ezt az ajtót belülről megkocogtatja!