Kapcsolat...

Az ember, mint tudjuk társas lény, ösztönösen kapcsolatra vágyik.  A családi létforma az emberi lélek legmélyén gyökerező vágy, mely magvában kitörölhetetlen. Sokan úgy gondolják ez a kapcsolatra való igény "hiányzik" az autista személyeknél. Úgy érzem azonban, hogy ez oly mélyen van belénk kódolva, hogy még a súlyos autizmussal élő emberek is vágynak rá.

Sok olyan filmet láttam, cikket olvastam, ahol az autizmussal élő gyermek vagy felnőtt nyilatkozik arról, hogy igenis vágyott, vágyik a szeretetre, az érintésre, holott egy külső szemlélő csak azt látja, hogy a gyermek elvan a saját világában, látszólag nem vesz tudomást a környezetében történtekről, és kifejezetten irritálja az érintkezés. Az én fiam is ilyen volt.

Sokuk azért ragaszkodik tárgyakhoz (játékokhoz), és azok bizonyos elrendezéséhez, mert ezek jelentik az ő társaságukat. Egy biztonságot nyújtó, megbízható barátot, aki teljes mértékben kiismerhető és nem okoz meglepetéseket. Mindig ott van, amikor szükség van rá és mégsem tolakodó.

Az ember, mint barát, az önmaga individuumával, önálló döntéseivel és kiszámíthatatlan reakcióival kiismerhetetlen az ilyen gyermekek számára. A kiismerhetetlenség pedig félelmet, zavartságot kelt bennük.

Egy-egy hiányt vagy betegséget mindig keletkezése síkján kell gyógyítani, a kirekesztett magány képzete megdermeszti a lelket.

Észre kellett vennem, hogy ezek a viselkedési folyamatok Zsombor lelkének kiáltásai voltak, saját gyermeki módján próbálta betölteni az űrt, melyet magánya okozott.

Részt vettem tehát az életében, órákat töltöttem a szobájában megfigyelve őt, csöndben, passzívan. Éreztem, hogy szüksége van rám, arra, hogy jelen legyek az életében.

Próbáltam eggyé válni vele, megérteni a mozdulatokat, indulatokat, érzelmeket, anélkül, hogy irányítanám vagy befolyásolnám azokat. Kerestem a rációt a tárgyak elrendezésében, a lámpa kapcsolgatásban, és a térrendezésében.

Volt is erre teóriám. Megfigyeltem, hogy amikor össze volt zavarodva vagy nem értett valamit, akkor kezdte "rögeszmésen" kapcsolgatni a lámpát és úgy tűnt, hogy ez megnyugtatja.
Arra jöttem rá, hogy olyan kapaszkodókat, folyamatokat keres a világban, melyek az ő behatására mindig ugyanúgy történnek meg. Ilyen volt a lámpa kapcsolgatása.
Kétség nem férhetett hozzá, hogy amikor azt a fehér gombot megnyomja világos lesz, ha újra megnyomja akkor sötét. Végre valami konzekvensen ugyanúgy történik, akárhányszor ezt teszi.

Mintha az játszódott volna le benne, hogy: már megint megbolondult ez a világ, semminek semmi értelme, mindig minden másképp történik, ezt nem lehet követni. Ekkor "besokallt", egyre nőtt benne a feszültség, és olyan tevékenységgel nyugtatta magát, ami mindig minden körülmények közt kiszámítható.

Azon gondolkodtam akkoriban, hogy ez teljesen érthető és logikus, sőt nagyszerű ötlet! Miért néznek az emberek furcsán arra az emberre, aki a lelkét és idegeit ilyen egészségre ártalmatlan formában nyugtatja, és miért általánosan elfogadott módja a "gőz kiengedésének" az, ha valaki üvöltözni, inni, drogozni kezd, vagy idegi feszültségében egyik cigiről a másikra gyújt?
Én nem csináltam nagy ügyet a kapcsolgatásból, néhány hónap alatt el is múlt.

Az évek során kiderült, hogy majd minden "érthetetlen" mozdulatsora (meg merem kockáztatni, hogy az összes, csak nekem nem sikerült megfejtenem mindet), ösztönös és helyes volt. A pörgések, a fejenállások, ugrálások, a hintázások...
Mikor elkezdtünk TSMT tornázni (amit mindenkinek ajánlok, mert jó móka, és sokat segít a gyermek megismerésében) a gyógypedagógus épp azokat a mozdulatokat kérte Zsombortól, amiket otthon egész nap láttunk tőle.
Nem értek a mozgásterápiás fejlesztésekhez, de ahogy elmagyarázta, a kisfiam épp azokat a képességeit fejlesztette ösztönösen, amire szüksége volt! Érdekes módon, ahogy a torna gyakorlatai nehezültek, Zsombi mozdulatai is változtak, legnagyobb megdöbbenésünkre, mindig azokkal a gyakorlatokkal, melyek a fejlesztésben a soron következőek voltak. Tehát megérezte mely területen van szüksége még fejlődésre. Mielőtt még megkaptuk volna a következő negyedév torna anyagát, ő már szorgosan gyakorolta őket otthon. :)

Hát nem lenyűgöző? Ismét megerősített minket abban, hogy ennek a csodálatos kisfiúnak minden mozdulata jelentéstartalommal bír. Így próbáltam letapogatni azokat a momentumokat, amikor közeledhetek felé.
Úgy éreztem magam, mint a róka, a "Kishercegben" minden nap egy picit közelebb és közelebb ültem... Ő pedig napról napra egyre izgatottabban várta, hogy mikor megyek a szobájába. Fantasztikus volt és egyben idegőrlő.

Türelmetlenségemben és az eredmény utáni mardosó vágyam miatt egy-egy ilyen gyermekszobai "együttlét" után nem egyszer hívtam fel zokogva a férjemet, hogy nincs erőm ezt végigcsinálni... Ő azonban mindig lelket öntött belém, hogy az anyai ösztönnél nem lehet pontosabb, érzékenyebb műszer, tegyem csak, amit a szívem diktál és minden rendben lesz!
Szavakkal nem kifejezhető a hálám, amit iránta érzek, Nélküle nem tudtam volna azokat az éveket végigcsinálni.

Hiszem, hogy minden gyermekhez van kulcs, ahogy az én kisfiamhoz is volt, és ez a kulcs az édesanya szívében lakozik.

Zsombit kora gyermekkorában ölbe venni vagy ölben tartani kész erőfeszítés volt, nem lehetett megölelni, mert azonnal kitépte magát a kezeink közül, igen ritkán fordult elő, hogy eltűrte. (ezek voltak azok a pillanatok, amikért megérte dolgozni)

 Úgy éreztem, hogy több méteres falat emelt maga köré.

Tudjátok milyen úgy ölelni azt, akit szeretünk, hogy folyamatosan ellök? Úgy puszilni, hogy kínlódva elfordul? Tudjátok milyen érzés ez egy anyának?

Nehéz helyzetből indultunk, de nem adtam fel.

Éreztem emögött a vastag fal mögött, hogy belül valaki kiabál, belül valaki szeretné az ölelést, csak nem tud vele mit kezdeni.

Belül valaki vágyik a kapcsolatra, de nem tudja kezelni. Belül valaki kétségbeesetten kiált a szeretetért, de ezen a falon nem hallatszik át semmi.

Nekiálltam hát a fal bontásának a két kezemmel, kitartással és szerelemmel, amit iránta éreztem.

3 évembe telt, mire az eredmény szép lassan megmutatkozott. Most 6 éves és önszántából ölel meg, puszil meg, és ami a legcsodálatosabb számunkra: a kezünket ölelve szeret aludni.

Idén történt meg először, még számomra is friss és lüktető az élmény, hogy odajött, magához ölelt és azt mondta: Szeretlek!

Sokatoknak, akik "ép" (nem ez a megfelelő szó ide) gyermeket neveltek ez teljesen természetes, és nap mint nap halljátok.

Gyermekkoromban én is szinte unos-untalan hajtogattam a szüleimnek, nagyszüleimnek, de így, hogy ennyit kellett dolgozzam ezért a szóért: felbecsülhetetlen érték!

Szepes Mária idézetével búcsúzom, öntsön Belétek fényt és reményt:

"Életed eseményei, saját karaktered, s a körülötted lévő egész világ rejtjeles üzenetet sugárzik feléd. Ez a szimbolikus szöveg azonban számodra kibetűzhetetlen, mindaddig míg megelégszel maszkjával, amely sokszor éppen az ellenkezőjét akarja elhitetni annak, amit valójában takar. Ideje, hogy kiemelkedj a puszta látszatok ijesztő zűrzavarából és saját sorsodra, a megismert metafizikai Igazságszintjéről tekints. Csak onnan láthatod meg az alattad fekvő táj fényből-árnyból szőtt hieroglifájának értelmét."