Utam...

Annyian írtatok, hogy örömmel olvassátok pozitív odafordulásom az élethez, hogy úgy döntöttem megosztom veletek, hogy én sem voltam ám mindig ilyen! 

Paradox módon a sok kudarc, próba és kihívás tett ily optimistává, és derülátóvá!

Persze ez így nem igaz. Viszont a megpróbáltatások és az azzal járó mélypontok tették fel az i-re a pontot. Nem csak elméletben, könyvek által, hanem a gyakorlatban is magasabb síkokra kellett emelkedjem, ahhoz, hogy ne egy legyek a kesergők közül, akik életük végéig harcolnak a sorsuk ellen.

Húszas éveimben én voltam maga a pesszimizmus. Pontosabban, gyanakvó és cinikus voltam, megfűszerezve jó adag antiszociális vonással, melyet kudarckerülésemnek és bizalmatlanságomnak tulajdonítok.

Hogy hogyan kezdtem magamat tudatosan "teremtővé" formálni már nem emlékszem, de azt amin keresztülmentem le tudom írni, hisz a mai napig ebben élek.

A teljesség igénye nélkül pontokba szedem azokat a gyakorlatokat, tapasztalatokat, melyek segítenek mind a mai napig későn megszerzett hitem megtartásában, pozitív életszemléletemben, és abban a harmóniában és elégedettségben élnem, melyre mindig is vágytam.

Ami kimozdította sarkából a világomat: 

Emil Coué módszerét jóval Zsombor születése előtt ismertem meg, és bár tapasztaltam jótékony hatását, mégis "lusta voltam" alkalmazni. Azt hittem az én gondolatvilágom és világnézetem rendben van. Kisfiam születésével ráébredtem, hogy a bennem "szunnyadó Buddha" a gyakorlatban köszönő viszonyban sincs azzal a személyiséggel, melyet én magaménak véltem. 

Elméletben nagyon jól tudtam, hogyan lehet "lereagálni" konfliktus helyzeteket, hogyan ne veszítse el az ember a türelmét, és gondolatban mindig nagyon bátor voltam, mikor a saját nézeteimet kellett megvédenem.

A gyakorlat azonban ennél sokkal hétköznapibb volt. Önmagát hibáztató édesanya, türelmetlen feleség, hitét és funkcióját vesztett indivuduum, akinek egy kis törpe "beleköpött a levesébe". Máskor pedig a jelen helyzettel teljesen elégedettségben élő nő, aki könnyen veszi az akadályokat, házat újít fel, lovakat kezel, költözik két szoptatás közt...

Egyszóval nem voltam a kiegyensúlyozottság mintaképe. Azzal nem mentegettem magam, hogy ez "normális" mások is ilyenek. Ez indított el azon az úton, amelyen a lelki békémet kerestem...

Célul tűztem ki magamnak, hogy minden áldott nap alkalmazom az autoszuggesztiót, mely jó kezdet, az önmagunk és  lelki életünk megreformálásához. Napról-napra olyan mondatokat használok, melyek megvalósulását éppen fontosnak tartom. pl: Könnyen kezelem a konfliktushelyzeteket. Mindennek meglátom a jó oldalát. 

Mikor már egy ideje alkalmaztam ezt a módszert, kezdett átalakulni az életem, ekkor már kész voltam nagyobb változtatásokra is.

A mai napig is jól megtervezett napirend szerint élek, melyet reggeli és esti ima foglal keretbe. Mikor még idegenkedtem az "imától" akkor is megtettem ezt. Reggel megköszönöm a pihentető éjszakát és azt, hogy mindannyian egészségesen ébredtünk, majd megtervezem a napomat, különös tekintettel arra, hogy miben tudnék hasznos lenni magam és mások számára. 

Az esti imával megköszönöm az aznapi csodákat, Zsombi egy-egy új szavát, gesztusát, a közös mosolyokat és végiggondolom azokat a szituációkat, amikkel meggyűlt a bajom. Mintegy külső szemlélőként, elfogulatlanul tekintek ezekre.

Naponta fordítok időt meditációra, elmélyülésre, befelé fordulásra. Ahhoz, hogy a saját életemben tudjak előre lépni és fejlődni készítettem magamnak vezetett meditációkat, melyben speciálisan a saját hiányosságaimat és gyengeségeimet próbáltam átfordítani. 

Férjem sokat segített a hanganyagok felvételében és megírta alájuk a zenét. Az évek alatt sok-sok ilyen meditáció készült el, valójában ez ihletett meg arra, hogy felvegyünk egy kisgyermekek számára a mindennapokban használható relaxációs CD-t, amit azóta saját szerzői kiadásban meg is jelentettünk.

Az agykontrollos verzió mintájára írtam egy pozitív megerősítéseket tartalmazó hanganyagot: Ösztönző mondatok címmel, melyet azóta már sok ismerősöm, rokonom, barátom is hallgat. :) Csak javasolni tudom egy ilyen elkészítését, melybe akár a kedvenc idézetek, inspiratív gondolatok belekerülhetnek.

Háttérzajként egy-két órát hallgatom naponta, általában főzés közben, így hiába foglalkozom mással, a tudatalattimba beépülnek ezek a gondolatok.

Az utazás sem elfecsérelt idő többé a családunkban, hisz évek óta hasznosan töltjük az autóban töltött időnket. Hetente, havonta megfogalmazunk magunknak egy-egy 2-3 mondatos mantrát, amit egész úton mondogatunk, addig sem máson jár az eszünk, és percekig, órákig pozitív és előremutató mondatokkal foglalkozik az elménk. 

Észrevettem, hogy ennek hatására mosolygóssá, előzékennyé váltam a vezetés során, és nagyon nehéz kihozni a sodromból.

Az évek során megértettem azt is miért fontos minden egyes pillanatban "jelen lenni". 

Ha időt adok magamnak a regenerálódásra, pihenésre, befelé fordulásra, akkor teljesen átadom magam a lazításnak. Ha tíz percet engedélyeztem csak magamnak, akkor is. 

Az a kis idő szóljon száz százalékig a napi rutinból való kiszakadásról. Van, hogy csak hanyatt fekszem a teraszon, vagy a fűben és figyelem a felhőket, vagy a madarakat, s teljesen belefeledkezem. Nem engedem, hogy a gondolataim máshol járjanak, például azon, hogy ez az egész elvesztegetett idő! 

Azt hiszitek könnyű volt ezt elérnem? Nem, azt hiszem ez volt az egyik legnehezebb feladat! 

Könnyebb, ha a kerti munkában mélyedek el, s a paradicsompalántákkal, és a felbukkanó gilisztákkal folytatok párbeszédet. Akkor, abban a pillanatban ott vagyok testben és lélekben egyaránt. 

Ha megtanulsz tíz percre így kikapcsolni észreveheted, hogy olyannyira fel tud tölteni, mintha egy egész éjszakát kellemesen átaludtál volna.

Ehhez a tudatossághoz kapcsolódik az étel és ital magunkhoz vétele. 

Magyar ember evés közben nem beszél. Persze, hogy nem, hisz előtte megáldja az ételt, vagyis "belé tölti a kívánságát, kérését, imáját" majd erre koncentrálva teljesen "magába fogadja". (ezért is nem hagyunk maradékot a tányéron: nem hagyjuk ott a kívánságunk egy darabját). 

Masaru Emoto professzor csodálatos felfedezése után a vízre is teljesen másképp tekintettem, s igyekszem kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Mindig készítünk egy üvegbe programozott vizet (patakvizet használunk). Sokszor próbálkoztam már azzal,hogy Zsombinak más programot teszek a vízbe: például, hogy nyíljon meg idegeneknek is, és barátkozzon velük, vagy például, hogy mutassa ki az érzelmeit. Nagyszerű eredményeket lehet vele elérni!

Fontos, hogy minden nap tegyek olyat, amiben örömöm lelem! Ez nekem hála Istennek adott, hisz az energiagyógyászat és a lovak fizikoterápiája a munkám és egyben a hobbim is. Aki nem ennyire szerencsés, annak is időt kellene szánnia olyan tevékenységekre, amelyekben ki tud teljesedni, amiben önfeledtté tud válni.

Mikor még nagy kavarodás volt bennem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudnék tudatosabbá válni úgy döntöttem, hogy megszerkesztek magamnak egy munkafüzetet, melybe ezeket a gyakorlatokat (és sok másfélét, az útközben felmerülő problémák megoldására) leírom. Végül 30 feladatot szedtem össze, melyeket évente újra átismétlek. Aki olyan grafomán, mint én, jó hasznát veszi, ha összeír magának egy hasonlót. :)

Az idők során kialakult egy ritmusa az életünknek, a napi ritmusok mellett füzetet vezetünk (én és a férjem is) a havi és éves célkitűzésekről, arról, hogy milyen áldozatra vagyunk képesek ezek eléréséért és miben leszünk hasznosak. Minden hónap és év elején áttekintjük ezeket. 

Ez a gyakorlat segített rádöbbennem arra, hogy minden olyat megkapok, melyre szükségem volt és minden olyan vágyam beteljesületlen marad, mely nem a fejlődésemet szolgálja. 

Ahogyan én alakultam át, úgy cserélődtek környezetemben az emberek, barátok. A gyorsan mindenről ítéletet mondókat lecserélték a tiszta szívűek, így folyamatosan szeretve érzem magam, és én is szerethetek.

Azt, ahol most tartok, a férjemnek köszönhetem. Hajlandó volt velem együtt tanulni, fejlődni, végigcsinálni a gyakorlatokat, meditációkat, imákat, mantrákat. Ő építette fel bennem a "nőt", általa fogadtam el, és szerettem meg önmagam. Bámulom azt a képességét, hogy mindig a jót látja meg bennem, annak ellenére, hogy makacs, önfejű, önző és kiállhatatlan vagyok. Finom érzékkel szelídítette meg bennem a csapongó indulatokat és szenvedélyeket, melyek felszínre jutva égetnek, pusztítanak mindent. 

Életem meghatározó momentumai a Vele töltött, éjszakákba nyúló világmegváltó beszélgetések. 

Köszönöm, hogy azt látja bennem, ami lenni szeretnék! Ezzel segít a legtöbbet! 

A szabadidőmet, melyet régen szépirodalmi művek olvasásával töltöttem, felváltották a szellemtudományos, filozófiai, vallástörténeti és önismereti könyvek áttanulmányozása. Jó szolgálatot tesz ebben, hogy elvégeztem a Mantra Szabadegyetemen a "Mesteri Elme" tanfolyamát, mellyel egy 200 oldalas könyvet 30 perc alatt olvasok el és jegyzetelek ki. A lényeglátásom fejlesztésében is nagy segítségemre volt.

A könyvek, melyeket "bibliaként" napi szinten forgatok: Szepes Mária, Hamvas Béla, Rudolf Steiner, Franz Bardon, Eliphas Levi írásai, Lao Ce Tao Te King-je és természetesen a Biblia. Ezek állnak hozzám a legközelebb, ezek tartalmazzák számomra azokat az esszenciákat, melyek újraolvasva mindig más lényegiséget hordoznak magukban.

Végül, a legfontosabb, mely értelmet ad az életünknek: minél több életre szóló élmény, meghitt pillanat, közös bolondozás, véget nem érő beszélgetés a gyermekünkkel, társunkkal.

Ebben az évben célul tűztem ki egy olyan CD felvételének elkészítését, mely a lendületét és hitét vesztett szülőknek segít a szürke hétköznapokban támogatást és erőt nyújtani. Remélem ezzel segítségére lehetek azoknak, akik elkötelezték magukat a változás mellett.

Alattvalók iskolája – interjú Vekerdy Tamás gyermekpszichológussal

 Ma olvastam az alábbi cikket és rögtön az jutott eszembe, hogy valamilyen formában itt a helye a blogban.  

Ugyan nem én írtam és nem Rólunk szól, de mégis csak rólunk...

Fogadjátok szeretettel!

 

forrás: vasarnapihirek.hu

Szerző: Szabó Kata |   Megjelent a 2012. november 18.-i lapszámban 

 

Az elmúlt évtizedek pedagógiai tapasztalataival teljesen szembemegy az oktatás jelenleg folyó átalakítása Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint. A most épülő rendszer leginkább a diktatúrák iskolájára hajaz majd, miközben a gyermekek egyre kevesebb hasznos tudást sajátíthatnak el a sok felesleges információ között elveszve.

Németh András Péter felvétele

– Foglalkozik valaki a gyerekkel is? A közoktatás átalakítása kapcsán sok szó esik iskoláról, fenntartóról, önkormányzatról, tanárról és még több az oktatási kormányzatról, de milyen hatással lesz mindez a gyerekekre?

– Ezzel pillanatnyilag, a jelszavak ellenére, nem törődik senki. Sokszor mondják, hogy nézd meg a 85 éves bácsit, aki mindenre emlékszik, amit tanult, te meg most jöttél ki a gimnáziumból, és már nem emlékszel semmire. Az érettségizettek 20 és 30 éves koruk között 9 százalékára emlékeznek annak, amit tanultak, úgy, hogy azt alkalmazni is tudják. A bácsi azért tudhat még mindig „mindent”, mert sokkal kevesebbet tanult, és a kevés, de jól strukturált információ orientál és maradandó. Ezzel szemben a hatalmas mennyiségű ömlesztett információ dezorientál és felejtésre ítélt. A kerettantervekben pedig sok és nem a gyerekekre szabott anyag van, amik nem alkalmasak arra, hogy a diákokhoz igazán közel kerüljön például a természettudomány. Magyarországon régi probléma, hogy mondjuk, a molekuláris kémiából indul ki az oktatás, nem a mindennapi életből, például a főzésből, ami számukra is megfogható. Azt a benyomást keltjük a gyerekben, hogy a világ érthetetlen és unalmas, holott a világban sok minden érthető és érdekes. Pokorni Zoltán is helyesen jegyezte meg, hogy zsúfoltak és ezért teljesíthetetlenek a tantervek. Ebből az következik, hogy a pedagógusok le fogják darálni az anyagot, mert számon fogják kérni rajtuk, miközben tudjuk, hogy fontos lenne időt szakítani a beszélgetésre a diákokkal. Pedig a legfrissebb vizsgálatok szerint a következő évtizedekben akár betanított munkás lesz valaki, akár egyetemi tanár, az alapfokú iskolázásban öt alapvető készséget kell elsajátítani; az írást, olvasást, elemi számolást, számítógép-kezelést és az angol nyelvet. A tantárgyak persze kellenek, mert ott találkozik az autonóm tanári személyiség az autonóm gyermeki személyiséggel, miközben együtt rácsodálkoznak a világ nyilvánvaló titkaira. Nem arra valók a tantárgyak, hogy „letanítsuk” az anyagot, mert azt elfelejtik. Az a baj, hogy most nem az a fő kérdés, hogyan vezessük el a gyermeket a világhoz, hanem az, hogy mi mit akarunk neki elmondani. Mérei Ferenc azt mondta, kétféle iskolarendszer van, a gyerekközpontú és az intézményközpontú, az első a demokráciák iskolája, a második a diktatúráké, amely megmondja, hogy ki legyél, milyen legyél és mit csinálj. Most ez utóbbit építik. Az ilyen iskola állampolgárokat nem tud nevelni, csak alattvalókat.

– Mi lehet a túlszabályozás oka? A kormány nem bízik a pedagógusokban?

– Bennük sem. Bizalmatlan mindenkivel, úgy általában az emberekkel, az állampolgárokkal szemben. Az iskola katasztrófája, ha elmegy az ideológia irányába. A magyar iskola romlása az ideológiákkal kezdődött az I. világháború, majd 1948–49 után. Az 1980-as évektől aztán sokat javult minden egyéb híreszteléssel szemben; minden a rendszerváltás után következő kormány pártpolitikai hovatartozásától függetlenül tovább javította az iskola helyzetét. Azt is szokás mostanában emlegetni például, hogy a gyerekek az elmúlt évtizedekben felejtettek el olvasni, ezzel szemben már 1972-ben volt egy felmérés, ami kiderítette, hogy a magyar diákok súlyosan el vannak maradva az értő olvasásban. Később a PISA-felmérések hatására változtattak az oktatáson és a magyar gyerekek az elmúlt 6-7 évben az európai legutolsó ötödből a legelsőbe kerültek. Elindult egy fordulat a pedagógiai gondolkodásban, ami megfelelt a világtendenciáknak. Ennek a sarokpontjai a minél tovább iskoláztatás, a képességek fejlesztése, és a gyermeki individualitás kibontakoztatása, az életkorhoz szabott pedagógiai módszerekkel. Megszaporodtak és sikerrel dolgoznak az önkormányzati, alapítványi, egyesületi és egyházi alternatív iskolák is, létrejöttek azok az intézmények – tanodák, a „második esély” iskolái –, amelyek nem hagyják kihullani a gyerekeket az oktatásból. Ha valóban a nemzeti felemelkedés útját keressük, az csak erre vezethet, nincs más lehetőség. Ehhez képest a mostani intézkedések mind visszalépést jelentenek, és ha én is demagóg szeretnék lenni, azt mondanám: nemzeti katasztrófa felé haladunk. Nem lehet így gúzsba kötni a gyereket és a tanárt, nem igaz, ez hogy eredményre vezet. A jelenlegi elméleteket megfogalmazók az Ilku- (Kádár-), Rákosi-féle centralizált iskolát szeretik, és gyűlölik a megindult reformfolyamatokat.

– És el lehet törölni egyetlen tollvonással a megindult fejlődést az oktatásban? Hiszen ugyanazok a pedagógusok fognak az osztálytermekben ülni.

– Eddig az volt a baj, hogy a közoktatás a legnehezebben mozduló rendszerek egyike és a pozitív törekvésekkel szemben ez nagy akadály volt. Most lehet, hogy ez erénye lesz a rendszernek, és a pedagógusok úgy gondolkodnak majd, mint a Kádár- rendszerben: mondjon akárki akármit, behúzom az ajtót, és azt csinálom, amit akarok. De az biztos, hogy a pedagógusok körében azok fognak megerősítést nyerni, akik nem a gyereket, valamint az ember és a világ nyílt megismerését tekintik elsődlegesnek, hanem a felülről jött utasítás végrehajtását.

– Szükséges egyáltalán, hogy az ország összes iskolája ugyanúgy működjön, és ugyanazt tanítsák, ugyanazokban az óraszámokban?

– A tanterv elvileg azért is kell, hogy biztosítsa az iskolák közötti átjárhatóságot. Erre egykori főnököm, Mihály Ottó egy vitában némileg felindultan azt mondta egyszer: az az iskola, amelyik három hét alatt nem tudja biztosítani a bármelyik másik iskolából jött gyereknek, hogy beilleszkedjen, magáról állítja ki a legnagyobb szegénységi bizonyítványt. Nem igaz, hogy ha nincs tanterv, kitör a káosz. Vizsgálták a kérdést és kiderült: azonos kultúrkörbe tartozó tanárok tanterv nélkül is „azonos” anyagot tanítanak, ami a leglényegesebb kérdéseket, a súlypontokat illeti. Magyarországon senkinél nem fog kimaradni például Petőfi vagy Arany János. A tantervközpontú gondolkodás nem más, mint eszköz a központi hatalom érvényesítésére.

– Ha az ország összes iskolájában ugyan az a követelmény, mit tehet a szülő, ha látja, hogy a gyermeke nem tud ennek megfelelni?

– Fogalmunk sincs, mennyi másféle iskola tud majd megmaradni. Talán semennyi. Biztos lesznek jó tanító nénik és jó igazgatók, akiknek az iskolájában a rájuk erőltetett szabályokat cinkos módon megszegik. Ilyen volt a Kádár-rendszerben is, például a Madách Gimnáziumban, ahova jártam, és ahol az igazgató kiállt a placcra és kiáltozta a pártpropagandát, közben a kulisszák mögött mentette a gyerekeket és a tanárokat. Emellett persze alternatíva lehet az otthoni oktatás is, ahol sokkal rövidebb idő alatt sokkal hatékonyabban lehet tanulni.

– Ez azonban nem jelenthet megoldást a hátrányos helyzetű, szegény családokból érkező gyerekek számára.

– Azt is hallottuk, hogy ez a rendszer az esélyegyenlőség megteremtése érdekében jön létre és az állam mindenütt egyformán gazdagon ellátó fenntartó lesz. Miközben az iskolaszerkezet úgy alakul át, hogy eleve kizárja az esélytelenebbeket. Magyarországon a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége az iskolázás minden évével nő, míg az északi vagy nyugati államokban minden iskolai évvel csökken. Ez a tendencia fog most tovább erősödni. Az iskola eleve kizárólag olyan verbális képességekre épít – az intelligenciák sokszínűsége helyett –, amelyekkel csak az úgynevezett „jobb” családokból származók rendelkeznek. Most itthon újra lehet buktatni elsőben, így aki eleve hendikeppel érkezik az iskolába, rögtön kap egyet a fejére, és még lejjebb nyomják, mint ahol volt. Pedig tudjuk a buktatásról, hogy az ismétlés nem hozza feljebb a gyereket, megmarad az osztálya egyik legrosszabb tanulójának. Nem erre van szükség, hanem a differenciált oktatásra! Sokan nem értik, de nem csak a teljesítményeket kell összemérni, azt kell nézni, hogy az adott gyerek mennyit hozott ki a saját képességeiből. Mert a legtöbb, amit az iskola adhat a 2000-es évek úgynevezett rezílienciakutatásai szerint (rezíliencia = rugalmasság, ellenállóképesség az életben), az az önértékelés, öntudat, önérzet, annak átélése, hogy „képes vagyok” valamit megcsinálni. Ezért a jó iskola kérdése nem az, hogy „lássuk, mit nem tudsz”, hanem, hogy „mit tudsz”, a te sajátos képességeid (és az intelligenciák legalább nyolcféle formája) szerint.

– Mekkora problémát okoz a gyerekeknek, ha érzékelik, hogy az iskolában valami nincs rendben, ha a tanár mást és máshogyan tanít, mint ahogy az a tankönyvben írva van?

– A képmutatás, amelyre most elég nagy a kereslet, katasztrófa a gyerek számára. Ő a láthatatlan antennáival úgyis tökéletesen érzékeli a vele együtt élő felnőttek belső állapotait, de nagyon megterheli és megzavarja, ha nem azt mondják ki, amit éreznek, gondolnak.

– Jövőre már erkölcstant is tanítanak majd az iskolákban. Mit tehet a szülő, ha a gyerek olyasmit hall, amivel ő nem ért egyet?

– Az erkölcstanoktatás egy totálisan szakszerűtlen elgondolás. Egyrészt megengedhetetlen módon színvallásra kényszeríti a szülőket, hogy tartoznak-e egy elismert egyházhoz. Ez roncsoló és sérti az emberi jogokat. Másrészt a mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik. Később ezt a funkciót tölti be a monda, a mitológia. Minden humán tárgyban etikai oktatás folyik, ha nem célozzuk meg direkt módon. Ha kilóg a lóláb az már baj, mert mint Goethe mondja: „Az ember észreveszi a szándékot, és lehangolódik”. Ha komolyan gondoljuk, hogy etikát kell oktatni a gyerekeknek, azt is lehet jól, érdekesen csinálni. De ha csak az ideológiai elszánások vannak, akkor nem kell a szakmaisággal foglalkozni és így hatástalan lesz.

– Ha mindezt, amit ön elmondott, pedagógiai szempontból már évtizedek óta tudni lehet, miért hozhatnak mégis olyan intézkedéseket, amelyek ezzel a tudással teljesen szembe mennek?

– A jobb- és baloldali szakemberek egyaránt tudják, hogy mit kellene tenni, mégsem az történik. Mert nem arról van szó, hogy miként lesz jobb Magyarországnak. Az úgy tűnik, hogy a hangoztatott jelszavak ellenére senkit nem érdekel. Az emberben gyanú ébred: csak az érdekli az intézkedőket, hogy hogyan tudják egy gombnyomással irányítani a több mint egymillió gyereket, a kétmillió szülőt és a 150 ezer pedagógust. Nem érdekesek a szakmai érvek, csak a hatalom koncentrációja. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásra érdemes pénzt költeni, mert ez a gazdaság hosszú távú érdeke, de ha kormányra kerülnek, ezt a pártok elfelejtik. Ne legyenek kétségeink, a Fideszben is vannak sokan, akik elborzadva nézik az oktatásban történő eseményeket… és viszont: a baloldalon is sokan centralizálnák az oktatást. Ezekben a nagy rendszerekben valódi, üdvös, a nemzetet felemelő változás csak akkor következhet be, ha a pártok kiveszik a csatározások terepéről – és a hatalmi és propagandaszférából – az iskolaügyet.

Vak vezet világtalant?

Ha sikerül rávennünk a gyermekünket arra, hogy minél inkább hasonuljon a meghatározhatatlan "normálishoz", átlagoshoz, tehát ne tűnjön ki semmiben, azzal arra kérjük, hogy tagadja meg s árulja el benső lényét, azoknak a jellemvonásoknak az összegét, melyet szelleme gondosan, mostani földi hivatásának beteljesítésére hozott magával. (hivatás = értsd: mire vagy hivatott!)

Sajnos a társadalom, hogy elfedje az empátiára és elfogadásra való tökéletes alkalmatlanságát kitalált különböző kasztokat, és tünetegyütteseket, melyekkel a másként gondolkodókat címkézi fel. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy mindig csak a tömeg lehet "átlagos és normális", az egyes ember mindig csak egyedi lehet.

Nekem tapasztalataim csak a Zsombihoz hasonló "autizmussal élő" gyermekekkel vannak, akik legtöbbje igen vonzó személyiség: kedves, szelíd, gondoskodó, empatikus, tisztességes, szófogadó és őszinte. Ezek a tulajdonságok magas érzelmi intelligenciát és lelki érettséget feltételeznek. Mégis "mi" azokra a tulajdonságokra összpontosítunk, amelyek eltérnek vagy olyan viselkedésbeli problémákra, melyeket nem megfelelő hozzáállásunkkal mi idéztünk elő a gyermekben.

"Autistának" bélyegzett gyerekeket figyelve és szüleikkel elbeszélgetve sok kérdés fogalmazódott meg bennem és úgy érzem sokra kaptam választ.

Említettem, hogy Zsombor nagyon érzékenyen reagál (pontosabban: zavarja) a vízerekre, elektromos berendezések, huzalok energiamezejére, az aura elváltozásaira. Rám nézve sokszor mondta milyen színt lát, s néha köszönt a szobában "valakinek" akiket mi nem érzékeltünk, sőt vonatozni csak "velük" vonatozott.

Érzékeny kis lényük több dimenzió valóságát éli meg egyszerre, olyan lényeket, energiahullámokat, "entitásokat" látnak, melyek számunkra "szellemi vakok" számára nem láthatóak. 

A fizikai világ újdonságai is épp elég megterhelőek egy kisgyermek idegrendszerének és figyelmének, pláne, ha a fizikain túl az "asztrális" síkok történéseibe is bepillantásuk van. 

Idő mire megtanulják ezt kezelni, mire hozzászoknak és figyelmüket ránk és a mi valóságunkra tudják irányítani.

Meg kell tanulniuk megkülönböztetni azt a valóságot, amit Ők látnak, attól, amit mi tapasztalunk. Elvárni tőlük azt, hogy ők szét tudják választani ezeket a síkokat, miközben, mi süketen és vakon tapogatózunk az Ő világukban nem kis igazságtalanság. Meg kell érteniük azt is, hogy mi "csak a matériát" értjük a dolgok alatt,mikor valamit megnevezünk, s nem azt a komplex folyamatot, ami még ahhoz a tárgyhoz köthető. Tehát, lecsupaszítva kizárólag az anyagot! (Zsombi esetében: egy magas feszültségű vezeték számunkra csak egy fém huzal műanyag borítással, számára azonban az az érdekes és folyton változó energiamező, mely lenyűgözi és csodálattal tölti el.)

Ha ez letisztult számukra és van ez közös nyelvünk: az anyagi, akkor ismét bekavarunk.

Elkezdünk nekik mesélni tündérekről, angyalokról, sőt, Istenről, kikről minden valószínűség szerint jóval többet tudnak Nálunk. Ha azonban Ők mesélnek nekünk, s be kell csuknunk minden ajtót és szekrényt, el kell húznunk a függönyt és be kell nézzünk az ágy alá, azt mi mind gyermeki képzelgésnek tartjuk. 

Most képzeljük el azt a gyermeket, aki megpróbál tisztán látni ebben a világban, de egyébként is kíváncsi és csapongó figyelmét több dimenzió változásai bilincselik le. Alkalmazkodásában való igyekezetének köszönhetően  végre asztalnak hívja az asztalt, széknek a széket, akkor a felnőtt egyszer csak elkezdi őt arról felvilágosítani, (amiről mit sem tud) amit a gyermek minden nap tapasztal.

Süket és vak mesél a tenger látványáról, a hullámok morajáról?

Ostobaságnak érzem, hogy nekünk kell tanítanunk őket, ellenkezőleg: Ő általuk jutunk életünket megváltoztató felismerésekre. (Tanítás alatt itt a különböző elméleti anyagok bebiflázását értem.)

Nekünk kalauzolnunk kell őket, támogatni, terelgetni és példát mutatni!

Nem nevelni, csonkolni a szárnyakat. A tekintélyelvű rendszerekre elutasítóan reagálnak.

A harmonikus, szeretetteljes környezet, a jó példa, a tiszta szív lehet az egyetlen hatékony nevelési eszköz.

Ne úgy akard megvédeni, hogy nem nem engeded, hogy saját maga fedezze fel a világot, mert abból tanul a legtöbbet! A szigorú szülői felügyelet nem tanítja meg a gyermeket a döntéshozatalra és annak megtapasztalására, hogy tettei milyen hatással vannak a világra.

Az úgynevezett iskola előkészítő feladatok (mint csoportosítani a tárgyakat használat szerint, vagy az élelmiszereket évszakok szerint, nagysági sorrendbe tenni kockákat stb) egyszerűen az őrületbe kergetik Zsombit. Egyszer hajlandó megcsinálni, nagy unszolásra, de nem tudom elképzelni, hogy minden nap megtenné ezt iskolai keretek közt. 

Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne teljesen tisztában azzal mi ehető mi nem (hisz a gyógynövényeket és ehető gyümölcsöket is felismeri a mezőn, mindenféle csoportosítási gyakorlat nélkül), vagy ne tudna nálam sokkal jobban elvégezni egy logikai feladatot, amennyiben rendelkezik kellő motivációval!

Hihetetlenül érdeklik a számok,a betűk, a matematika, a mozgás, a zene, az idegen nyelvek és a logikai játékok. Nagyon önálló és tájékozott, ami a hétköznapi életet érinti, de gyanítom a mai oktatási rendszerben (ami nem a tehetséget ápolja, hanem egységesít) nem lesz könnyű megtalálnom a helyét! 

(Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok az egyetemistákkal, tanárokkal készült riportok, amikor általános iskolai kérdésekre nem tudnak helyesen válaszolni -vajon akarom-e én egyáltalán azt, hogy véres verítékkel beleerőszakoljam Zsombort egy ilyen rendszerbe? Őszintén: nem, nem akarom.)

 Merre tovább? 

Amíg megtehetem, olyan közegben szocializálom, ami az érdeklődési körének megfelelő. A motiváltság elérése és fenntartása az elsődleges célom. 

Célom elkerülni, hogy egy "tünetmentes átlagost" faragjak belőle azon az áron, hogy teljesen megtöröm a személyiségét.

Mikor jön rá az emberiség arra,hogy kategorizálni egy embert annyi, mintha körbekerítenénk egy nyájat kerítéssel. Belül ugyan szabad a mozgás, de kitörésre nincs lehetőség, s mindig ugyanazokat a fűcsomókat rágcsáljuk le.

Egy "bekerített elme" először mindenféle módon szabadságra tör, majd belefásul, befordul vagy "figyelemzavarossá", viselkedési problémássá válhat.

Egy bezárt állat úgyanígy válik kezelhetetlenné, kiszámíthatatlanná, ahogy egy beskatuláyzott vagy "agyonidomított" lélek.

A tudatlanság, a sémák, az elvárások, a szűk látókörűség és a korlátolt gondolkodás megtépázza a gyermeki kreativitást, önbizalmat, nyitottságot és önkifejezést. 

Ha megtanítottam volna Zsombit arra, hogy mivel hogyan kell játszani, elveszítette volna azt a fajta találékonyságát aminek segítségével ma egy bottal vagy egy szűrővel is órákig tud élvezettel játszani. Számomra is lenyűgöző volt azonban, hogy hányféleképp tudott felhasználni egy kanalat egy káposztalevelet vagy egy karikát. Azok a lehetőségek, melyek a tárgyban rendeltetésszerűen benne voltak egyáltalán nem hozták lázba, mindig új felhasználáson törte a fejét.

 A zene, az éneklés, a tánc, a természetjárás, euritmia, a csi-kung, jóga, relaxáció, meditáció mind segíti a befelé forduló gyermek megnyílását, önkifejezését és a belső harmónia elérését.

Ezeket természetesen nem úgy értem, hogy ilyen különórákra kell elcipelni őket, hanem ezeket (ezekből azokat, mely a leginkább testhezálló, vagy hatékony) együtt kell átélnünk a gyermekünkkel.

Együtt alatt nem azt értem, hogy egyszerre, egy időben, hanem, hogy egyesülve egymással és a tevékenységgel!

Búcsúzóul fogadjátok szeretettel Márai Sándor gondolatait. Segítsen Benneteket a mindennapokban!

“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem , a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését, egy tárgy elhelyezését, s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….”

Módszereim a születés-konfliktus feloldására II.

Legutóbb arról írtam, hogy egy meditációm alkalmával sikerült újra átélnem és felülírnom azt a konfliktust, melyet a szülés óta mélyen elfedve hordoztam magamban.

Miután átéltem a világrajövetel harcos purgatóriumát, mintegy megtisztulva és megkönnyebbülve készültem arra, hogy a másik érintettet, kisfiamat is beavassam ebbe az élménybe.

Mivel vele éber állapotában a kommunikáció nehézkes és némiképp akadályoztatott, este, álmában szerettem volna elmesélni mit éltem át, min mentem keresztül.

Azon az estén én altattam el.

Úgy beszéltem vele, mintha minden szót értene, de nem a kimondottakat, hanem azokat a rajtam átfutó érzéseket, melyekre esetlenül keresgéltem  a szavakat. A fogantatás pillanatától kezdtem:

- Emlékszel, mikor szerelmes estén megérkeztél közénk? Olyan mámoros és bódító érzés volt tudni, hogy velem vagy, velünk vagy!
- Mikor bizonyossá vált, hogy velünk vagy, hogy együtt dobban a szívünk, apa nagyon megijedt! Ne haragudj rá ezért! - így kezdtem lelkem bűneinek meggyónását Neki, akire leginkább tartozik, mit éreztem és mit érzek!

Csendesen aludt, de én úgy éreztem, mintha mély bölcsességgel hallgatna.

Kezdetekben harcolnom kellett Zsomborért a szerelmemmel, akire nem várt villámcsapásként sújtott le a hír: áldott állapotban vagyok.
Nekem könnyebb volt megbarátkoznom a gondolattal, hisz én első pillanattól éreztem a jelenlétét, álmodtam vele, hallottam, ahogy szól hozzám.
Zsolti a hirtelen jött felelősségtől megrettent, és a terhesség megszakításon gondolkodott.
Nálam ez szóba sem jöhetett, de tudtam milyen nehéz most neki, most érik "felnőtté", s viharok dúlnak a lelkében.

Végig éreztem Zsombor érzéseit, és próbáltam a legkisebb érzelmi hullámokkal megélni a helyzetet.
Tudtam, Zsolti csodálatos apa lesz, időt kellett neki hagynom.

Biztosítottam afelől, hogy nagyon szeretem, és elmehet, ha úgy érzi, korai neki még a gyerek. Nem értett félre, én pedig nem nehezteltem emiatt: mi mindig őszintén megbeszéltük és megbeszéljük az érzéseinket egymással.

Természetesen nem futamodott meg, és az egész terhességem alatt elhalmozott a figyelmével, szerelmével.

Zsombinak ez volt az első trauma ebben kihívásokkal teli földi életében.

Feküdtem mellette, behunytam a szemem és engedtem, hogy az akkor felmerülő érzelmeim magukkal ragadjanak. Az öröm, a félelem, a féltés, a várakozás, a bizonyosság és a kishitűség.
Mind-mind megosztottam vele a szoba sötétjében. Sokszor tört rám a sírás vagy rázott a hideg az átélt emlékektől, de őszintén, nyíltan vállaltam előtte minden emberi gyarlóságom, csapongó gondolatom, érzelmi viharom.

Megértéséért imádkoztam, amiért nem voltam elég bölcs és tudatos a szülés alatt, s önző módon sokszor elfelejtettem, hogy ezt ketten csináljuk végig!

Bocsánatáért esedeztem, mert miután megszületett, nem éreztem azt a mindent elsöprő szeretet, amit a romantikus regényekben vagy szappanoperákban látni, csak ürességet, apátiát.
Idő kellett, mire az anyaság érzése, mint egy föld mélyén szaladó kis patak, rám talált, és felbugyogott bennem a szeretet.
Neki viszont első pillanattól szüksége lett volna rá.

Szégyelltem magam azok miatt a tévedések miatt, amiket az első években elkövettem ellene, hogy nem ismertem fel benne a megismételhetetlen csodát! Mennyi csalódást okoztam Neki ezzel!

Azért, mert minden tettem önmagamból és a megkövült elveimből indult ki, s nem őt helyeztem előtérbe, nem voltam elég nyitott! Bevallottam neki minden ellenérzésem, fájdalmam, önmarcangoló bűntudatom, önző gondolatom.



Megköszöntem és sosem felejtem el neki, hogy türelmes volt velem anyaságom, kezdeti, botladozó éveiben, és mindig új esélyt adott nekem a javításra, a tanulásra. Arra, hogy felismerjem az ő nagyszerűségét, és beletanuljak az anya-szerepbe!

Kértem, lássa meg benne az okot, az eredőt: szellemi tudatlanságom és küzdelmes fejlődésem!

Csak meséltem, meséltem, könnyek közt, és engedtem, hogy minden egyes mardosó fájdalom vagy elsöprő boldogság magával ragadjon. Hánykolódtam az érzéseim tengerén, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban...

Ő pedig aludt, mozdulatlanul, egyenletesen szuszogva...

Meggyóntam! Meggyóntam Ő előtte és Isten előtt, és kértem értsen meg, és oldozzon fel.

Nem tudhattam, hogy az ő folyton éber szelleme mit tapasztalt meg ebből, de én megkönnyebbültem, és  könnyektől maszatos arccal óvatosan, halkan kezdtem kikászálódni az ágyból.

Ekkor kinyúlt felém, a kezem után kutatott, majd két csöpp keze közé fogta az enyémet, és a fejecskéje alá téve aludt tovább...

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen bölcs és türelmes Mestert küldött le számomra, hogy megmetssze egóm vadhajtásait, s jobb emberré formáljon! Köszönöm!

Ami erőt ad! A ti leveleitek!

A blog indulása óta nagyon sokan írtatok nekem levelet, arra biztatva, hogy folytassam a blogot, mert segít nektek másképp látni a gyermekeiteket, vagy csak mert kíváncsiak vagytok. Nem is sejtitek milyen sokat jelent ez nekem!

Annyi kétellyel és bizonytalansággal vágtam bele, de ti támogattatok az indulásban! Nincsenek szavaim arra mennyire hálás vagyok Nektek érte. 

Ma, 12 nappal az indulás után több, mint 4700-an láttátok az oldalt, 10 országból!

Nagyon köszönöm nektek, hogy írhatok nektek arról, ami átformálta az egész életem, az egész szellemiségem!

A mai napomat ez az üzenet tette boldoggá:

Szia Zita!

Szeretnék kérdezni Tőled valamit. Indítottam egy blogot én is Meggyógyulhatsz! néven (keletesnyugat.blogspot.com). A rendelőben nálunk volt idő, amikor rengeteg autizmussal élő gyermek szülője jött segítségért. Amit Te, Ti tesztek, arra nem találok szavakat.

Ez gyógyítás! 

Rendszeresen olvasom a fejleményeket, mert rengeteget tanulok belőle, pontosabban a gyakorlatban látom azt, amit elméletben tudok. Hálás köszönet érte. 

Egy következő blogban szeretnék majd erről - mi a gyógyulás, mik a lehetőségek... - írni. 

A Ti példátok annyira szép, hogy szeretnék a blogodra és azon keresztül Rátok hivatkozni.

Szép napot kívánok Nektek:
Péter

 Ezúton szeretném megköszönni Dr. Antal Péter Miklósnak a bátorító szavakat!

Olvasva a blogját, és megismerve a gyógyításról alkotott nézeteit abban biztos vagyok, hogy én hozzá fogok fordulni segítségért, ha szükségem lesz rá!

Hallgass!

Mikor a játszótéren vagyunk Zsombival sokszor tapasztalom, hogy a szülők és gyermekeik között nem folyik igazi párbeszéd, elbeszélnek egymás mellett…

Míg a gyermek feszülten figyeli anyja minden mondatát, gesztikulációját, mimikáját, és fürkészi a mögöttes tartalmát a mondatoknak, az anya mintegy a „nézőközönségnek” beszél, s olyan klisékkel válaszol a gyereknek, amik „elvárhatók” egy rendes (normális? átlagos?) anyukától! 

Se mélysége, se értelme nincs az ilyen fecsegéseknek, nem ismerik meg egymást általa. Ha valóban érdekelné, amit a gyerek mond, kialakulhatna az a tisztelet, mely azokat az embereket veszi körül, akik figyelemmel fordulnak egymás felé, és érdeklődve hallgatnak meg másokat! 

Nos, ha ilyen tiszteletreméltóak szeretnénk lenni gyermekünk szemében, akkor komolyan kell vennünk őket, nem komolykodni kell velük! A gyerekek nem megvezethetőek ebben a tekintetben!

Ma sokkal fontosabb meghallgatnunk gyermekeinket, mint valaha, hisz ma van a legnagyobb szakadék az ők ösztönös, érzékeny világfelfogásuk és a mi általunk élt valóság között. 

Tudatossá kell válnunk, ami annyit jelent: száz százalékig jelen lenni a pillanatban! Nem egyszerre ezer dolgot tenni, hanem elmerülni a tevékenységben. A mindennapi automatizmusok elszakítanak minket attól, hogy megéljük és ezáltal észrevegyük a pillanatban rejlő szépségeket, lehetőségeket. Aki kellő figyelmet kap az nyugodtabb, elégedettebb, szelídebb, kiegyensúlyozottabb, kedvesebb. Itt nem az eltöltött idő mennyisége, hanem az idő minősége, ami számít!

Amikor beszélgetsz, tedd azt teljes odafordulással, teljes odafigyeléssel, amikor dolgozol, mélyedj el benne oly koncentrációval, ahogy gyermeked feledkezik bele a játékba. Amikor kirándulsz, szívd magadba annak a pillanatnak teljes hangulatát, mindent, amit adni tud (ne hallgass közben zenét, dohányozz, vagy csevegj a társaiddal) minden tevékenységnek megvan a szentsége! 

Észrevettem, ha teljes odafigyeléssel főzök a családomnak, mennyivel ízletesebb. A férjem ilyenkor meg is jegyzi: szeretet íze van!

Ha száz százalékig jelen vagyok a gyermekem idejében, mozdulataiban, csodák bontakoznak ki előttem. Ha elmélyülten, csendesen, a természet felé nyitottan sétálok az erdőkön, mezőkön észreveszem, hogy minden fű, fa, virág, az összes állat az univerzális törvényekről, az élet csodájáról mesél.

Őszinte, nyílt beszélgetések, melyekben egyenrangú félként tekintünk rájuk, építik ki a bizalmat a gyermek és a szülő közt. Fontos, hogy a gondolataink, érzéseink, szavaink, testbeszédünk és tetteink összhangban álljanak egymással. 

Zsombi úgy reagál ezekre a diszharmonikus energiákkal átitatott emberekre, hogy teljesen ignorálja őket, nem is vesz róluk tudomást, mintha ott sem lennének.

A hazugság, elhallgatás és megtévesztés elfogadhatatlan számukra, ezekre elutasítással, dühkitöréssel, hisztivel vagy magukba fordulással reagálhatnak. 

Élesen emlékszem, mikor gyermekkoromban „gyermekként kezeltek”, gondolatban mélységesen kikértem magamnak, és az a felnőtt teljesen „leírta” magát előttem.

Gyermekeink - főleg a Zsombihoz hasonló gyermekek – nem csak fülükkel hallanak, szemükkel látnak, teljes testükkel érzékelik a külvilágot, mintegy átitatódnak a behatásokkal. Az a sok számunkra furcsa, érthetetlen mozgásforma, dalolás, fül befogás, pörgés mind egy-egy "párbeszéd" a külvilággal. 

Egész testük úgy reagál az energiákra, hanghullámokra, mint egy hangvilla.

Hogy el lehessen képzelni, olyan ez, mint mikor mi „testi, biológiai folyamatokkal”  reagálunk egy egy szóra, gondolatra, egy másik ember metakommunikációjára. Ilyenkor torkunkban dobog a szívünk, kiver a veríték, vagy épp szétveti a mellkasunk a boldogság! 

A gyermekek nem „uraik” ezeknek a testi érzeteknek, így mozgásukkal, ugrándozásukkal, kommunikálják le, vagy épp oldják a keletkező feszültségeket!

Ez számomra teljesen normális, inkább az a sajnálatos, hogy ma az érzelmek teljes átélése, kiélése ciki, el kell nyomnunk őket. Egy síró férfi „nem elég férfias”, egy csüggedő, vagy dühös anya nem "jó anya", egy fáradt, kimerült asszony nem "jó feleség". 

Felvállalni és megélni az érzéseinket, félni, megijedni vagy boldogan táncra perdülni a parkban kifejezetten "kínos". Az ember érző lény, s mint ilyen ez mind a sajátja! Mi szégyellni való van ezen?

Csodálkozunk azon, hogy ezeknek az energiáknak az elfojtásával majd egész társadalmunk különböző betegségektől szenved?

Azok a gyermekek, akik nem tűrik az érintést, olyannyira szenzitívek ezekre a kavargó energiákra, hogy az érintésünkkel mintegy átélik a másik ember lelkében zajló folyamatokat, félelmeiket, kételyeiket, a bennük dúló lelki viharokat. 

A saját kis világuk is épp elég megterhelő számukra, nemhogy egy másik ember érzelmi hullámait is el tudják viselni.

Zsombi is azóta olyan bújós, azóta változott meg az érintéshez és öleléshez való viszonya, mikor bennem letisztultak a dolgok és őszinte szeretettel, megingatatlan hittel átitatva, tökéletességéről teljesen megbizonyosodva, kétely nélkül öleltem át, simogattam meg, mikor egész lényem ezt sugározta! 

Ekkor „úgy omlott a karjaimba”,mint a szerelmes, ki évek óta nem látta a párját!  

Ki volt éhezve ő is az ölelésre, meg akart mártózni ő is a feltétlen szeretetben, de nekem túl sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam, az élethelyzetet és őt is. Annyira fáj, hogy nem voltam elég bölcs kezdetekben, és ennyit kellett várnia arra, míg egész bensőmmel, egész lényemmel a helyes útra léptem.

Most már nincs más dolgom: csak tartani az irányt!

Az ilyen nem kívánatos energiák behatását Zsombor egészsége is sokszor megsínylette. Hirtelen és sokszor lett lázas egy-egy napra. Ilyenkor mindig odajött, kezemet a szívére tette és azt mondta: gyógyíts!

Addig „kezeltem energiával” míg ő azt nem mondta, hogy elég, hamarabb nem engedett elmozdulni maga mellől. Ösztönösen érezte, érzi, mikor mire van szüksége.

Drága gyermekeink a szeretet hangján szólnak hozzánk, sokszor ámulatba ejtő világnézetükkel, más szemléletükkel tanítanak meg minket az élet értékeire. 

Mily érdekes, hogy épp abban a korban érkeznek életünkbe, mikor mi már kezdjük gyermeki énünket, gyermeki világlátásunkat elfeledni, sutba dobni!

Egyfajta metafizikai szemléletmód szükségeltetik az autizmussal élő gyermekekhez (vallom a többi gyermekhez is) , a tudományos megközelítés zsákutcába vezet, hisz itt nem egy  „biológiai gépezet” meghibásodásáról van szó!

Ne feledjük: amit megélünk, amit gondolunk az a mi valóságunk! Nincs ez másként az Ő esetükben sem! 

Fontos tehát komolyan vennünk mindent, amit mondanak, kérnek, eldalolnak, eljátszanak! Az mind-mind valóság számukra! Minden „láthatatlan barát”, rossz álom, félelmetes szörny, csodálatos angyal, természeti jelenség igaz számukra!

 

Mielőtt ki szeretnénk „józanítani őket”, hogy ezek mind képzelgések, jusson eszünkbe, hogy nekünk hogy esne, ha a példaképünk, egy olyan ember, akire mi felnézünk, minden álmunkat, vágyunkat, véleményünket letorkolná, lefitymálná és kinevetné…!