Hallgass!

Mikor a játszótéren vagyunk Zsombival sokszor tapasztalom, hogy a szülők és gyermekeik között nem folyik igazi párbeszéd, elbeszélnek egymás mellett…

Míg a gyermek feszülten figyeli anyja minden mondatát, gesztikulációját, mimikáját, és fürkészi a mögöttes tartalmát a mondatoknak, az anya mintegy a „nézőközönségnek” beszél, s olyan klisékkel válaszol a gyereknek, amik „elvárhatók” egy rendes (normális? átlagos?) anyukától! 

Se mélysége, se értelme nincs az ilyen fecsegéseknek, nem ismerik meg egymást általa. Ha valóban érdekelné, amit a gyerek mond, kialakulhatna az a tisztelet, mely azokat az embereket veszi körül, akik figyelemmel fordulnak egymás felé, és érdeklődve hallgatnak meg másokat! 

Nos, ha ilyen tiszteletreméltóak szeretnénk lenni gyermekünk szemében, akkor komolyan kell vennünk őket, nem komolykodni kell velük! A gyerekek nem megvezethetőek ebben a tekintetben!

Ma sokkal fontosabb meghallgatnunk gyermekeinket, mint valaha, hisz ma van a legnagyobb szakadék az ők ösztönös, érzékeny világfelfogásuk és a mi általunk élt valóság között. 

Tudatossá kell válnunk, ami annyit jelent: száz százalékig jelen lenni a pillanatban! Nem egyszerre ezer dolgot tenni, hanem elmerülni a tevékenységben. A mindennapi automatizmusok elszakítanak minket attól, hogy megéljük és ezáltal észrevegyük a pillanatban rejlő szépségeket, lehetőségeket. Aki kellő figyelmet kap az nyugodtabb, elégedettebb, szelídebb, kiegyensúlyozottabb, kedvesebb. Itt nem az eltöltött idő mennyisége, hanem az idő minősége, ami számít!

Amikor beszélgetsz, tedd azt teljes odafordulással, teljes odafigyeléssel, amikor dolgozol, mélyedj el benne oly koncentrációval, ahogy gyermeked feledkezik bele a játékba. Amikor kirándulsz, szívd magadba annak a pillanatnak teljes hangulatát, mindent, amit adni tud (ne hallgass közben zenét, dohányozz, vagy csevegj a társaiddal) minden tevékenységnek megvan a szentsége! 

Észrevettem, ha teljes odafigyeléssel főzök a családomnak, mennyivel ízletesebb. A férjem ilyenkor meg is jegyzi: szeretet íze van!

Ha száz százalékig jelen vagyok a gyermekem idejében, mozdulataiban, csodák bontakoznak ki előttem. Ha elmélyülten, csendesen, a természet felé nyitottan sétálok az erdőkön, mezőkön észreveszem, hogy minden fű, fa, virág, az összes állat az univerzális törvényekről, az élet csodájáról mesél.

Őszinte, nyílt beszélgetések, melyekben egyenrangú félként tekintünk rájuk, építik ki a bizalmat a gyermek és a szülő közt. Fontos, hogy a gondolataink, érzéseink, szavaink, testbeszédünk és tetteink összhangban álljanak egymással. 

Zsombi úgy reagál ezekre a diszharmonikus energiákkal átitatott emberekre, hogy teljesen ignorálja őket, nem is vesz róluk tudomást, mintha ott sem lennének.

A hazugság, elhallgatás és megtévesztés elfogadhatatlan számukra, ezekre elutasítással, dühkitöréssel, hisztivel vagy magukba fordulással reagálhatnak. 

Élesen emlékszem, mikor gyermekkoromban „gyermekként kezeltek”, gondolatban mélységesen kikértem magamnak, és az a felnőtt teljesen „leírta” magát előttem.

Gyermekeink - főleg a Zsombihoz hasonló gyermekek – nem csak fülükkel hallanak, szemükkel látnak, teljes testükkel érzékelik a külvilágot, mintegy átitatódnak a behatásokkal. Az a sok számunkra furcsa, érthetetlen mozgásforma, dalolás, fül befogás, pörgés mind egy-egy "párbeszéd" a külvilággal. 

Egész testük úgy reagál az energiákra, hanghullámokra, mint egy hangvilla.

Hogy el lehessen képzelni, olyan ez, mint mikor mi „testi, biológiai folyamatokkal”  reagálunk egy egy szóra, gondolatra, egy másik ember metakommunikációjára. Ilyenkor torkunkban dobog a szívünk, kiver a veríték, vagy épp szétveti a mellkasunk a boldogság! 

A gyermekek nem „uraik” ezeknek a testi érzeteknek, így mozgásukkal, ugrándozásukkal, kommunikálják le, vagy épp oldják a keletkező feszültségeket!

Ez számomra teljesen normális, inkább az a sajnálatos, hogy ma az érzelmek teljes átélése, kiélése ciki, el kell nyomnunk őket. Egy síró férfi „nem elég férfias”, egy csüggedő, vagy dühös anya nem "jó anya", egy fáradt, kimerült asszony nem "jó feleség". 

Felvállalni és megélni az érzéseinket, félni, megijedni vagy boldogan táncra perdülni a parkban kifejezetten "kínos". Az ember érző lény, s mint ilyen ez mind a sajátja! Mi szégyellni való van ezen?

Csodálkozunk azon, hogy ezeknek az energiáknak az elfojtásával majd egész társadalmunk különböző betegségektől szenved?

Azok a gyermekek, akik nem tűrik az érintést, olyannyira szenzitívek ezekre a kavargó energiákra, hogy az érintésünkkel mintegy átélik a másik ember lelkében zajló folyamatokat, félelmeiket, kételyeiket, a bennük dúló lelki viharokat. 

A saját kis világuk is épp elég megterhelő számukra, nemhogy egy másik ember érzelmi hullámait is el tudják viselni.

Zsombi is azóta olyan bújós, azóta változott meg az érintéshez és öleléshez való viszonya, mikor bennem letisztultak a dolgok és őszinte szeretettel, megingatatlan hittel átitatva, tökéletességéről teljesen megbizonyosodva, kétely nélkül öleltem át, simogattam meg, mikor egész lényem ezt sugározta! 

Ekkor „úgy omlott a karjaimba”,mint a szerelmes, ki évek óta nem látta a párját!  

Ki volt éhezve ő is az ölelésre, meg akart mártózni ő is a feltétlen szeretetben, de nekem túl sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam magam, az élethelyzetet és őt is. Annyira fáj, hogy nem voltam elég bölcs kezdetekben, és ennyit kellett várnia arra, míg egész bensőmmel, egész lényemmel a helyes útra léptem.

Most már nincs más dolgom: csak tartani az irányt!

Az ilyen nem kívánatos energiák behatását Zsombor egészsége is sokszor megsínylette. Hirtelen és sokszor lett lázas egy-egy napra. Ilyenkor mindig odajött, kezemet a szívére tette és azt mondta: gyógyíts!

Addig „kezeltem energiával” míg ő azt nem mondta, hogy elég, hamarabb nem engedett elmozdulni maga mellől. Ösztönösen érezte, érzi, mikor mire van szüksége.

Drága gyermekeink a szeretet hangján szólnak hozzánk, sokszor ámulatba ejtő világnézetükkel, más szemléletükkel tanítanak meg minket az élet értékeire. 

Mily érdekes, hogy épp abban a korban érkeznek életünkbe, mikor mi már kezdjük gyermeki énünket, gyermeki világlátásunkat elfeledni, sutba dobni!

Egyfajta metafizikai szemléletmód szükségeltetik az autizmussal élő gyermekekhez (vallom a többi gyermekhez is) , a tudományos megközelítés zsákutcába vezet, hisz itt nem egy  „biológiai gépezet” meghibásodásáról van szó!

Ne feledjük: amit megélünk, amit gondolunk az a mi valóságunk! Nincs ez másként az Ő esetükben sem! 

Fontos tehát komolyan vennünk mindent, amit mondanak, kérnek, eldalolnak, eljátszanak! Az mind-mind valóság számukra! Minden „láthatatlan barát”, rossz álom, félelmetes szörny, csodálatos angyal, természeti jelenség igaz számukra!

 

Mielőtt ki szeretnénk „józanítani őket”, hogy ezek mind képzelgések, jusson eszünkbe, hogy nekünk hogy esne, ha a példaképünk, egy olyan ember, akire mi felnézünk, minden álmunkat, vágyunkat, véleményünket letorkolná, lefitymálná és kinevetné…!