Módszereim a születés konfliktus feloldására I.

Alternatív gyógymódok felé való fordulásom során többször találkoztam azzal a tézissel, hogy a gyermek betegsége és az azt kiváltó konfliktusa nagyon sokszor az anyából indul ki, vagyis az anyáé.

Ezt figyelembe véve újraértékeltem a szülés/születés topikot az életemben. Nagyon sokat meditáltam rajta és hasonló vonásokat fedeztem fel magamban, mint amit az autizmus konfliktusforrásairól ma ismernek, amit a kisfiaménak tudtam.

Valójában én éreztem azt, én féltem őt megszülni?!

Igen. Aggódtam, hogy végig tudom-e csinálni? Hiába a tudatos gondolataim azok voltak, hogy én mindenáron meg akarom szülni, hogy valóban anyává válhassak, tudat alatt mégis nagyon féltem, féltettem magunkat. (Hozzá kell tegyem, hogy az orvos jó előre gondoskodott arról, hogy elbizonytalanítson: az én lovas múltammal? Ekkora gyereket? hmmm...)

Éreztem ezt a konfliktust motoszkálni bennem. Elkezdtem a szülésről álmodni... Ekkor már tudtam nem halogathatom tovább, úgy véltem, lehet, hogy én vagyok az oka ennek az egésznek.

Sőt, azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy ez az egész autizmus spektrumzavar az én konfliktusom, ezért alapvetően az én dolgom feldolgozni a Zsombor születésének az élményét. És ha ezen én túl vagyok lehet majd a gyerekkel is foglalkozni. Lehet azzal foglalkozni, hogy a Zsombor is dolgozza fel ezt az élményt.

Ezért nagyon sokszor egymás után a különböző reggeli meditációim során megpróbáltam olyan állapotba kerülni, hogy ezt a szülés élményt újra aktív állapotba hozzam, újra felidézzem és adott esetben megmásítsam. Azt szerettem volna ezzel elérni, hogy  a szülés, mint konfliktus váljon köddé. Tehát, hogy semmisüljön meg a számomra. Ezért többször végeztem olyan meditációt, amiben bocsánatot kérek a Teremtő Istentől az én vétkeimért, amiket tudatosan vagy tudatlanul elkövettem magam ellen és a Zsombor ellen. Ez némiképp oldotta bennem a feszültséget, de a konfliktus nem szűnt meg.

A sokadik meditációm alkalmával végre sikerült olyan állapotba kerülnöm, hogy nem kalandoztam el, megpróbálván megúszni ezt a szituációt, és nem kerülgettem az érzelmet, amit kiváltott bennem, hanem belementem.

Ez volt az az alkalom, melyben végre találkoztam a „tettessel”: önmagam lecsupaszított, egotól mentes, reszkető-remegő őszinte önvalójával, aki , mint egy gyermek áll előttem, aki retteg, aki fél és aki magamagának is hazudik.

Ez a szerencsétlen kis „törpe” voltam én, ebben a meditációban, és végre zokogva mondhattam el „magamnak”, bölcsebb énemnek, hogy hibáztam, rettegek, sajnálom és gyenge voltam, vagyok.

Jó mélyen ült bennem ez a konfliktus a szüléssel kapcsolatban.

És én megbocsátottam magamnak. Leültünk „ő” és „én” és újraéltük...

Szisztematikusan, pontról pontra érzékletesen újra átéltem a szülésemet. Ez a szülés teljesen másképp játszódott le, nagyon nagy örömmel  és természetes úton hoztam világra  Zsombort.

Azt az érzést melyet a meditáció befejezésekor éreztem nincs elég szókincsem kifejezni. Patakokban folyt a könnyem, és úgy éreztem a szívem akkorára dagadt, hogy mindjárt szétveti a mellkasom.

És azóta, csak nehezen és minden neheztelő érzéstől mentesen gondolok vissza az „eredeti forgatókönyvre”, mintha csak egy rossz álom lett volna.