Alattvalók iskolája – interjú Vekerdy Tamás gyermekpszichológussal

 Ma olvastam az alábbi cikket és rögtön az jutott eszembe, hogy valamilyen formában itt a helye a blogban.  

Ugyan nem én írtam és nem Rólunk szól, de mégis csak rólunk...

Fogadjátok szeretettel!

 

forrás: vasarnapihirek.hu

Szerző: Szabó Kata |   Megjelent a 2012. november 18.-i lapszámban 

 

Az elmúlt évtizedek pedagógiai tapasztalataival teljesen szembemegy az oktatás jelenleg folyó átalakítása Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint. A most épülő rendszer leginkább a diktatúrák iskolájára hajaz majd, miközben a gyermekek egyre kevesebb hasznos tudást sajátíthatnak el a sok felesleges információ között elveszve.

Németh András Péter felvétele

– Foglalkozik valaki a gyerekkel is? A közoktatás átalakítása kapcsán sok szó esik iskoláról, fenntartóról, önkormányzatról, tanárról és még több az oktatási kormányzatról, de milyen hatással lesz mindez a gyerekekre?

– Ezzel pillanatnyilag, a jelszavak ellenére, nem törődik senki. Sokszor mondják, hogy nézd meg a 85 éves bácsit, aki mindenre emlékszik, amit tanult, te meg most jöttél ki a gimnáziumból, és már nem emlékszel semmire. Az érettségizettek 20 és 30 éves koruk között 9 százalékára emlékeznek annak, amit tanultak, úgy, hogy azt alkalmazni is tudják. A bácsi azért tudhat még mindig „mindent”, mert sokkal kevesebbet tanult, és a kevés, de jól strukturált információ orientál és maradandó. Ezzel szemben a hatalmas mennyiségű ömlesztett információ dezorientál és felejtésre ítélt. A kerettantervekben pedig sok és nem a gyerekekre szabott anyag van, amik nem alkalmasak arra, hogy a diákokhoz igazán közel kerüljön például a természettudomány. Magyarországon régi probléma, hogy mondjuk, a molekuláris kémiából indul ki az oktatás, nem a mindennapi életből, például a főzésből, ami számukra is megfogható. Azt a benyomást keltjük a gyerekben, hogy a világ érthetetlen és unalmas, holott a világban sok minden érthető és érdekes. Pokorni Zoltán is helyesen jegyezte meg, hogy zsúfoltak és ezért teljesíthetetlenek a tantervek. Ebből az következik, hogy a pedagógusok le fogják darálni az anyagot, mert számon fogják kérni rajtuk, miközben tudjuk, hogy fontos lenne időt szakítani a beszélgetésre a diákokkal. Pedig a legfrissebb vizsgálatok szerint a következő évtizedekben akár betanított munkás lesz valaki, akár egyetemi tanár, az alapfokú iskolázásban öt alapvető készséget kell elsajátítani; az írást, olvasást, elemi számolást, számítógép-kezelést és az angol nyelvet. A tantárgyak persze kellenek, mert ott találkozik az autonóm tanári személyiség az autonóm gyermeki személyiséggel, miközben együtt rácsodálkoznak a világ nyilvánvaló titkaira. Nem arra valók a tantárgyak, hogy „letanítsuk” az anyagot, mert azt elfelejtik. Az a baj, hogy most nem az a fő kérdés, hogyan vezessük el a gyermeket a világhoz, hanem az, hogy mi mit akarunk neki elmondani. Mérei Ferenc azt mondta, kétféle iskolarendszer van, a gyerekközpontú és az intézményközpontú, az első a demokráciák iskolája, a második a diktatúráké, amely megmondja, hogy ki legyél, milyen legyél és mit csinálj. Most ez utóbbit építik. Az ilyen iskola állampolgárokat nem tud nevelni, csak alattvalókat.

– Mi lehet a túlszabályozás oka? A kormány nem bízik a pedagógusokban?

– Bennük sem. Bizalmatlan mindenkivel, úgy általában az emberekkel, az állampolgárokkal szemben. Az iskola katasztrófája, ha elmegy az ideológia irányába. A magyar iskola romlása az ideológiákkal kezdődött az I. világháború, majd 1948–49 után. Az 1980-as évektől aztán sokat javult minden egyéb híreszteléssel szemben; minden a rendszerváltás után következő kormány pártpolitikai hovatartozásától függetlenül tovább javította az iskola helyzetét. Azt is szokás mostanában emlegetni például, hogy a gyerekek az elmúlt évtizedekben felejtettek el olvasni, ezzel szemben már 1972-ben volt egy felmérés, ami kiderítette, hogy a magyar diákok súlyosan el vannak maradva az értő olvasásban. Később a PISA-felmérések hatására változtattak az oktatáson és a magyar gyerekek az elmúlt 6-7 évben az európai legutolsó ötödből a legelsőbe kerültek. Elindult egy fordulat a pedagógiai gondolkodásban, ami megfelelt a világtendenciáknak. Ennek a sarokpontjai a minél tovább iskoláztatás, a képességek fejlesztése, és a gyermeki individualitás kibontakoztatása, az életkorhoz szabott pedagógiai módszerekkel. Megszaporodtak és sikerrel dolgoznak az önkormányzati, alapítványi, egyesületi és egyházi alternatív iskolák is, létrejöttek azok az intézmények – tanodák, a „második esély” iskolái –, amelyek nem hagyják kihullani a gyerekeket az oktatásból. Ha valóban a nemzeti felemelkedés útját keressük, az csak erre vezethet, nincs más lehetőség. Ehhez képest a mostani intézkedések mind visszalépést jelentenek, és ha én is demagóg szeretnék lenni, azt mondanám: nemzeti katasztrófa felé haladunk. Nem lehet így gúzsba kötni a gyereket és a tanárt, nem igaz, ez hogy eredményre vezet. A jelenlegi elméleteket megfogalmazók az Ilku- (Kádár-), Rákosi-féle centralizált iskolát szeretik, és gyűlölik a megindult reformfolyamatokat.

– És el lehet törölni egyetlen tollvonással a megindult fejlődést az oktatásban? Hiszen ugyanazok a pedagógusok fognak az osztálytermekben ülni.

– Eddig az volt a baj, hogy a közoktatás a legnehezebben mozduló rendszerek egyike és a pozitív törekvésekkel szemben ez nagy akadály volt. Most lehet, hogy ez erénye lesz a rendszernek, és a pedagógusok úgy gondolkodnak majd, mint a Kádár- rendszerben: mondjon akárki akármit, behúzom az ajtót, és azt csinálom, amit akarok. De az biztos, hogy a pedagógusok körében azok fognak megerősítést nyerni, akik nem a gyereket, valamint az ember és a világ nyílt megismerését tekintik elsődlegesnek, hanem a felülről jött utasítás végrehajtását.

– Szükséges egyáltalán, hogy az ország összes iskolája ugyanúgy működjön, és ugyanazt tanítsák, ugyanazokban az óraszámokban?

– A tanterv elvileg azért is kell, hogy biztosítsa az iskolák közötti átjárhatóságot. Erre egykori főnököm, Mihály Ottó egy vitában némileg felindultan azt mondta egyszer: az az iskola, amelyik három hét alatt nem tudja biztosítani a bármelyik másik iskolából jött gyereknek, hogy beilleszkedjen, magáról állítja ki a legnagyobb szegénységi bizonyítványt. Nem igaz, hogy ha nincs tanterv, kitör a káosz. Vizsgálták a kérdést és kiderült: azonos kultúrkörbe tartozó tanárok tanterv nélkül is „azonos” anyagot tanítanak, ami a leglényegesebb kérdéseket, a súlypontokat illeti. Magyarországon senkinél nem fog kimaradni például Petőfi vagy Arany János. A tantervközpontú gondolkodás nem más, mint eszköz a központi hatalom érvényesítésére.

– Ha az ország összes iskolájában ugyan az a követelmény, mit tehet a szülő, ha látja, hogy a gyermeke nem tud ennek megfelelni?

– Fogalmunk sincs, mennyi másféle iskola tud majd megmaradni. Talán semennyi. Biztos lesznek jó tanító nénik és jó igazgatók, akiknek az iskolájában a rájuk erőltetett szabályokat cinkos módon megszegik. Ilyen volt a Kádár-rendszerben is, például a Madách Gimnáziumban, ahova jártam, és ahol az igazgató kiállt a placcra és kiáltozta a pártpropagandát, közben a kulisszák mögött mentette a gyerekeket és a tanárokat. Emellett persze alternatíva lehet az otthoni oktatás is, ahol sokkal rövidebb idő alatt sokkal hatékonyabban lehet tanulni.

– Ez azonban nem jelenthet megoldást a hátrányos helyzetű, szegény családokból érkező gyerekek számára.

– Azt is hallottuk, hogy ez a rendszer az esélyegyenlőség megteremtése érdekében jön létre és az állam mindenütt egyformán gazdagon ellátó fenntartó lesz. Miközben az iskolaszerkezet úgy alakul át, hogy eleve kizárja az esélytelenebbeket. Magyarországon a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége az iskolázás minden évével nő, míg az északi vagy nyugati államokban minden iskolai évvel csökken. Ez a tendencia fog most tovább erősödni. Az iskola eleve kizárólag olyan verbális képességekre épít – az intelligenciák sokszínűsége helyett –, amelyekkel csak az úgynevezett „jobb” családokból származók rendelkeznek. Most itthon újra lehet buktatni elsőben, így aki eleve hendikeppel érkezik az iskolába, rögtön kap egyet a fejére, és még lejjebb nyomják, mint ahol volt. Pedig tudjuk a buktatásról, hogy az ismétlés nem hozza feljebb a gyereket, megmarad az osztálya egyik legrosszabb tanulójának. Nem erre van szükség, hanem a differenciált oktatásra! Sokan nem értik, de nem csak a teljesítményeket kell összemérni, azt kell nézni, hogy az adott gyerek mennyit hozott ki a saját képességeiből. Mert a legtöbb, amit az iskola adhat a 2000-es évek úgynevezett rezílienciakutatásai szerint (rezíliencia = rugalmasság, ellenállóképesség az életben), az az önértékelés, öntudat, önérzet, annak átélése, hogy „képes vagyok” valamit megcsinálni. Ezért a jó iskola kérdése nem az, hogy „lássuk, mit nem tudsz”, hanem, hogy „mit tudsz”, a te sajátos képességeid (és az intelligenciák legalább nyolcféle formája) szerint.

– Mekkora problémát okoz a gyerekeknek, ha érzékelik, hogy az iskolában valami nincs rendben, ha a tanár mást és máshogyan tanít, mint ahogy az a tankönyvben írva van?

– A képmutatás, amelyre most elég nagy a kereslet, katasztrófa a gyerek számára. Ő a láthatatlan antennáival úgyis tökéletesen érzékeli a vele együtt élő felnőttek belső állapotait, de nagyon megterheli és megzavarja, ha nem azt mondják ki, amit éreznek, gondolnak.

– Jövőre már erkölcstant is tanítanak majd az iskolákban. Mit tehet a szülő, ha a gyerek olyasmit hall, amivel ő nem ért egyet?

– Az erkölcstanoktatás egy totálisan szakszerűtlen elgondolás. Egyrészt megengedhetetlen módon színvallásra kényszeríti a szülőket, hogy tartoznak-e egy elismert egyházhoz. Ez roncsoló és sérti az emberi jogokat. Másrészt a mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik. Később ezt a funkciót tölti be a monda, a mitológia. Minden humán tárgyban etikai oktatás folyik, ha nem célozzuk meg direkt módon. Ha kilóg a lóláb az már baj, mert mint Goethe mondja: „Az ember észreveszi a szándékot, és lehangolódik”. Ha komolyan gondoljuk, hogy etikát kell oktatni a gyerekeknek, azt is lehet jól, érdekesen csinálni. De ha csak az ideológiai elszánások vannak, akkor nem kell a szakmaisággal foglalkozni és így hatástalan lesz.

– Ha mindezt, amit ön elmondott, pedagógiai szempontból már évtizedek óta tudni lehet, miért hozhatnak mégis olyan intézkedéseket, amelyek ezzel a tudással teljesen szembe mennek?

– A jobb- és baloldali szakemberek egyaránt tudják, hogy mit kellene tenni, mégsem az történik. Mert nem arról van szó, hogy miként lesz jobb Magyarországnak. Az úgy tűnik, hogy a hangoztatott jelszavak ellenére senkit nem érdekel. Az emberben gyanú ébred: csak az érdekli az intézkedőket, hogy hogyan tudják egy gombnyomással irányítani a több mint egymillió gyereket, a kétmillió szülőt és a 150 ezer pedagógust. Nem érdekesek a szakmai érvek, csak a hatalom koncentrációja. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásra érdemes pénzt költeni, mert ez a gazdaság hosszú távú érdeke, de ha kormányra kerülnek, ezt a pártok elfelejtik. Ne legyenek kétségeink, a Fideszben is vannak sokan, akik elborzadva nézik az oktatásban történő eseményeket… és viszont: a baloldalon is sokan centralizálnák az oktatást. Ezekben a nagy rendszerekben valódi, üdvös, a nemzetet felemelő változás csak akkor következhet be, ha a pártok kiveszik a csatározások terepéről – és a hatalmi és propagandaszférából – az iskolaügyet.