Zokkinó Kavicsíni

Rég óta szeretnék erről írni, de annyira nehéz átadni milyen is "csendben élni" Zsomborral.

Csendről ugyan szó sincs, hisz Hála Istennek napról napra egyre több mindent ért meg és fejez ki önállóan, értelmes szavakkal.

Mikor kezdődtek a kommunikációs problémáink, akkor jöttem rá, hogy a mai ember mindent szavakkal akar megoldani.

Szavakkal tanít, szavakkal nevel, szavakkal értet meg dolgokat és szavakkal szeret!

Nem jól van ez így!

Nem jól van ez így, erre Zsombor kapcsán jöttem rá, de az egész életemre vonatkoztathatom.

Hogyan is magyarázzak el neki egy egyszerű dolgot, hogyan is kezdjem?

Ha azt mondom:

Nem szabad! - Nem érti.

Kérdezem: Szomjas vagy? Fázol? Tetszett? Menjünk? Maradjunk? Elég volt?

-Nem érti - Nem érti - Nem érti.

Hajajj, mennyi fejtörést okozott ez nekem.

Az, hogy valahol milyen volt, vagy mi fog következni pedig annyira elvont fogalom számára, hogy egyszerűen el sem tudtam képzelni hogyan magyarázhatnám el ezeket szavak nélkül?

Ma, hogy már rengeteg főnevet tud, és egyértelműen ismer elvont fogalmakat, mellékneveket, határozószókat így már kicsit könnyebb a helyzet.

Az első és leghőbb vágyam az volt, hogy fejezze ki tetszését vagy nem tetszését! Legalább bólintással, sírással vagy daccal.

Ám neki minden mindegy volt. Mint egy csodálatos orchidea, ott virágzott, pompázott csendben, ahová épp letettük. Ha megöntöztük jó volt, ha nem akkor is. 

Nem szólt, nem ellenkezett csak virult.

Én meg tanácstalanul, magamba roskadva emésztettem magam, hogyan is induljunk el? Hogyan kezdjük?

Ne gondoljátok, hogy néma volt! Nem, sőt! Saját kis nyelvén folyamatosan dalolászott, hablatyolt, állandóan volt mondanivalója. Mivel muzikális, mint az édesapja, ezért ezen az úton kopogtattam be kis világába.

Kezdtem a betűkkel. Két éves lehetett, mikor először sikerült felkeltenem a figyelmét abból a célból, hogy most én mutatni, tanítani szeretnék neki valamit. És kezdődött a hangok dalolása.

A mássalhangzók voltak az elsők, azok érdekesebbek.

Először a számára legkönnyebbel: M.

Elkezdtem mint egy bamba tehén "bőgni" : M, m, m meeeeee! M, m, m, meeeee!

Ez végre nagyon tetszett neki és utánozni kezdett! M, m, m meeeee!

Zsolti!!! Beszél a gyerek!! - mondtam könnyes arccal, ökölbe szorult szívvel. 

Sokáig csak itt tartottunk. Később jött a következő: P, p, p peeeee! K, k, k keeee! És így tovább.

“Mondd el és elfelejtem. Mutasd meg és megjegyzem. Engedd, hogy csináljam és megértem.” 

(Kung Fu-Ce) Számtalanszor eszembe jutott ez az idézet és ez adott a erőt és hitet a folytatáshoz.

A mai napig nagy hasznát veszem ennek a "hangzóábécénknek" ha valami új szót tanul és elakad a kiejtésével. Még ma is mosolyt csal az arcára. :)

Az első szava, amire emlékszem mert huzamosabb ideig használta az OK. :)

Sokat hallhatta a családban és a emlékeztette is a mi kis játékunkra, így megragadt benne. Először minden kérdő hangsúllyal végződő mondatra ezt használta, így meg kellett tanuljak úgy kérdezni, hogy az OK. megfelelő válasz lehessen rá. Nem akartam rögtön az első időkben már a korrigálással elvenni a kedvét a "párbeszédtől".

Aztán egyszer egy gyógypedagógus megemlítette, hogy nagyon fontos lenne megtanulnia az igen és a nem szót, de figyelve arra, hogy azokat adekvát helyzetben használja. A férjem ezen nagyon felbuzdult és úgy döntött, ha esik, ha fúj Zsombit átszoktatja az okézásról az igen-re. :) Hitt abban, hogy ezzel megváltozhat valami én pedig bíztam abban, hogy sikerülni fog.

Ekkor már oviba járt és voltak olyan szavai, amit már nagy magabiztossággal használt pl:

tá = szomjas

pop = busz

20-30 ilyen "főnévvel" kommunikált, ám kérdésekre csak az oké, később igen volt a válasz, ha volt egyáltalán. 

Mivel a mondókák dallamát gyönyörű tisztán énekelte, onnan próbáltam kisilabizálni mondatfoszlányokat, szavakat, szótagokat.

Az egyik ilyen máig vicces szavajárása a következő volt: Oníííz! Tönöníííz!

Amíg hónapokig tartó kemény munkával rájöttünk, hogy a felkiáltás eredetije:

"Odanézz, törökméz!":D

Persze ilyen kedves története mindenkinek akad, nekünk azonban ezek a mondatfoszlányok apró kis megfejtések jelentették azt, hogy a csodás szemek mögött egy gondolkodó lélek csücsül mit sem törődve a mi aggodalmunkkal.

Nem bántam volna, ha sosem szólal meg, ha tudom, hogy mindent ért, és ha nem féltem volna attól, hogy amint kinyílik a világ felé, és szeretne kérdezni vagy mesélni valamit, szegényes szókincse nem zárja kalitkába érdeklődő és éppen nyiladozó szellemét. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy ez milyen sokára jön el.

Most hat éves, és látom, érzem vannak dolgok, amiket szeretne megérteni, vagy elmesélni. Próbálom neki a világot magyarázni azokkal a szavakkal amiket megért. Ilyenkor vagy felderül az arca és látom tudja kötni valamihez a mondandómat, de nagyon sokszor fordul elő, hogy csak beszélek, ő hallgat türelmesen, és szinte vigasztalva néz rám: Nem értem, de nem baj, csak mondd el! Nincs semmi baj!

Nekem, aki nagyon szeretem pontosan megfogalmazva átadni az érzelmeimet, számomra szinte felfoghatatlan, hogyan tudja ez a pici gyerek ilyen türelmesen, belenyugvással konstatálni, hogy nem értjük egymást. Pedig mindkettőnknek lenne mondanivalója. 

Zsoltinak végre sikerült Zsombit átszoktatni az "igen"-re az "oké"-ról, ez újabb okot adott az ünneplésre. Minden egyes "igen" után forró boldogság öntött el minket, pedig ekkor még nem volt tisztában a szó értelmével, csak azt tudta, hogy számunkra fontos ez a szó és a kedvünkért elkezdte használni.

Jóval később, mikor már nagy magabiztossággal használta, és kezdte kutatni az értelmét akkor jött az új kihívás számára a "nem". 

Egyetlen szituációhoz tudtam kötni a nem tanítását: az az evés. 

Ugyanis ebben az egy esetben fejezte ki azt, ha valamit már nem kér, elég volt. Számára mindegy volt, hogy jövünk vagy megyünk, hazaindulunk a játszótérről vagy még maradunk, meséljek mesét vagy ne, játsszunk, vagy ne. Minden úgy volt jól, ahogy épp van. Így ebédkor ajánlottam fel neki a lehetőséget: létezik olyan is, hogy NEM, és ezt ilyenkor használjuk...

Attól függetlenül, hogy nem érdekelte és nem értett szinte semmit, mi narráltunk itthon mindent, mintha teljesen átlagos kisfiú lenne.

Sokszor éreztem azonban úgy magam, mint Mr. Bean, ahogy a plüss teddymacijával társalog. Kívülről is hasonlóan festhettünk. Zsombit is annyira érdekelte az én mondandóm, mint a teddymacit a sorozatban.

Ahogy telt az idő, és Zsombi már beengedett a saját játékterébe, alkalmam nyílt új szavakat tanítani neki.

 Ahogyan Platón mondja:

“Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” 

Elkezdtem figyelni mik azok a dolgok, amik érdekelhetik: ezek a hangutánzó szavak voltak és az érzelmek.

Az érzelmeknek nagyon örültem, hisz ez azt jelentette, hogy figyeli milyen hatást vált ki a környezetéből. Igen, ez is az én mindennapi csodáim egyike. Felfedezni azt, hogy fontos számára a világban való részvétel, a kontaktus. Ezek a megfizethetetlen élmények!

Új lendületet adtak a munkához, energiát a töprengéshez, és új ostromlási területet a "vár bevételéhez".

Idióta, lehetetlen hangok egész arzenálját fejlesztettem ki, hogy számára vonzó és érdekes legyen, amit csinálok és amit mondok. Nagyon lassan csökkenthettem a trillázás, dörmögés, bugyborékolás, visítás intenzitását és közelítettem a normál emberi beszédhang felé. Hiszen sok szót csak az általam "elvisított" formában ismert fel, így más hiába használta, az számára teljesen idegen volt.

Mikor már az én átlagos beszédhangomon is tisztán értette a szavakat elkezdhettem neki tanítani a "tájszólást". Ez persze csak azt jelentette, hogy figyeltem a környezetemben ki hogyan használja, ejti a szavakat (autó, gyere, kérsz?, ülj le, stb...) és próbáltam vele több dialektust megismertetni.

Most is a legtöbb számára ismert szót, az általa megszokott, mesében, dalban, vagy tőlünk hallott hanglejtésben mondja ki.

Nem beszélve arról, hogy megizzasztottak a rokon értelmű szavak, hogy a csüccs, ülj le, csücsülj le ugyanazt jelenti!

Egy átlagos gyerek ezt szivacsként szívja magába, nekünk ezekkel külön meg kellett küzdeni.

 A rajzolás szintén szintén egy korszakunk nagy segítő eszköze volt. Mivel azonban Zsombi egyáltalán nem rajzolt magától, sőt a papír közelébe sem tudtam csalogatni ezért egyik nap fogtam a filctollakat és odaálltam a fal mellé. Nagy mozdulatokkal, dalolva elkezdtem összefirkálni. Felrajzoltam rá a mindennapjainkat: a játszóteret, a játékokat, saját magunkat, s kértem ő is rajzoljon valamit, de ő nem akart. Sebaj, számtalanszor eljátszottuk a falon a csúszdázást, hintázást, repülőgépezést.

 

(a fal, immár "rajztáblának használva")

Egészen addig azt hittem, hogy Zsombor egyáltalán nem tud rajzolni, mígnem egyszer arra megyek be a szobájába amint épp a remekművét fejezi be a falon. Az én kisfiam, aki még egy karikát sem rajzolt ezelőtt egy arányos családi házat alkotott ablakkal, ajtóval, kilinccsel, galambdúccal, kéménnyel és füsttel. Újabb bizonyíték arra, hogy ne ítélkezzek az alapján, amit mutat, csak bízzak, higgyek benne.

A fal után a mágnestábla bizonyult a legérdekesebbnek. Az a vasreszelékes fajta, ami még az én gyerekkoromban is csodálatos varázslat volt. Sok-sok új információt köszönhetünk neki. Felrajzoltam rá például egy gyertyát úgy, hogy a láng része a törlő pálcika felőli oldalra essék. Ha Zsombi kérésemre "elfújta a lángot" letöröltem a táblát a kanócig! Ezt érzésem szerint olyan 1000-1500-szor játszottuk el eddig. Egy ilyen kis rajzocska ismertette meg vele a következő szavakat: gyertya. kanóc, tűz, töröld!, töröljem?, fújjad!, fújjam?, rajzold!, rajzoljam?, auuu!, forró! meleg!, tűzforró! stb. Ezek mind külön kihívást jelentettek.

Mivel azonban ezt nagyon viccesnek találta, ezért lehetett vele alkudozni, hogy rajzoltunk mást is (annak ellenére, hogy erőteljesen ellenkezett, ragaszkodott a gyertyás verzióhoz), és ha azt türelemmel kivárta, akkor újra fújkáltuk a gyertyát. :)

 

Néha még most is lerajzolom, ha újat szeretnék neki tanítani.

 első papírra vetett önálló rajza:

 

tavalyi Karácsonyi ajándék az egyik óvónőnek:

 

Most a legeredményesebb azzal vagyok, ha az általa "rongyosra nézett" rajzfilmek (Vuk, Lúdas Matyi, Bogyó és Babóca stb) hangját, filmzenéjét felírom egy cd-re és azt hallgatja. Sokszor ilyenkor eljátssza nekem a történetet, teljesen beleéli magát, látom hogy éli meg a drámákat a helyzetkomikumokat és amiben csak lehet díszlete, szereplőtársa vagyok. Ilyenkor módomban áll átfogalmazni az adott szituációt és elgyakoroltatni vele, hogy rögzüljön. 

 

A legújabb, hogy az ismert szavakat átkölti, és elvicceli: zokkinó, Dunába kavicsínit! Micsoda csoda! Sokan nem is tudjátok micsoda csoda ez! Gondolkodik, variál, költ és élvezi a szavakat, a nyelvet! Már nem halandzsa nyelven gondolkodik, hanem magyarul!

Azt mondják, hogy a szavaink, beszédünk mutatja meg hogyan gondolkodunk. Zsombor esetében nem vagyok ennyire biztos, eddig mindig felülmúlta az elvárásainkat, mégis nagyon izgulok amiatt, hogy a fejlődése ne torpanjon meg és kitartson türelme míg teljesen megértheti a világot, legalábbis a felszínt ahol a szavakkal kapirgálunk! A mélységeit már most érti.

Megkínlódok minden egyes új élethelyzettel, mit is értek olyan dolgok alatt, hogy valaki álmos vagy fáradt és mi a különbség közte, mit jelent az aranyos és mit a szép? És még sorolhatnám... 

Másképp használom már a szavakat, már abból a szempontból is elgondolkodok rajtuk, hogyan tudnám átadni annak jelentését és mélységét Zsombinak.

 

A szótanulás közt a legfélelmetesebb talán az volt, hogy nem tudtam neki megtanítani mi az, hogy: fáj! Hihetetlen fájdalomküszöbbel rendelkezett, legbetegebb, hascsikarósabb időszakaiban is csak nyöszörgött vagy csendben bebújt az ágyba. 

Nem tudta megmutatni sem hol, mije fáj. Egyáltalán mi az, hogy FÁJ?

Egyfolytában azon aggódtam, ha beteg volt, hogy mi lesz, ha nem veszem észre, hogy nagy a baj??? 

Szerencsénkre a fejlődése mára kiterjedt az érzékelésére is, így ha beüti valamijét ma már felkiált, és odajön, hogy gyógyítsam. Ennek köszönhető, hogy kezdi megismerni, hogyan fejezze ki, ha valamije fáj.

Annyira büszke vagyok Rá! 

Legyetek Ti is nagyon büszkék egymásra!!!

Egy csodás dal drága kisfiamnak szeretettel a közös erőfeszítéseink emlékére:

 A mi nyelvünk