Robot

Mire van szüksége gyermekeinknek? Erre mindenki könnyen tudna válaszolni: egy nyugodt, biztonságos, harmonikus családi háttérre. Ám hol találunk ilyet? Csak a mesékben? Nem hiszem. 

Ha megvizsgáljuk, hogy milyen körülmények térítenek le minket erről az ösvényről, mik tépázzák meg idegeinket, őrlik fel energiáinkat könnyen javíthatunk a helyzeten.

Az elmúlt száz évben, sőt még az én drága nagymamám életében annyit változott az élet, annyi mindenhez kellett igazodnunk, alkalmazkodnunk, hogy nem csoda, ha sokunk lába alól "kicsúszott a talaj". Előtte szinte évezredekig hasonló mintákat követtek a generációk, mindenkinek volt olyan, melyhez bármikor visszatérhetett. Új világot teremtettünk magunknak, s ezzel a nagy szabadsággal hirtelen nem tudtunk mit kezdeni. Az anyák robotolnak ahelyett, hogy a tüzet őriznék, a férfiak nem mutatnak irányt, példát a családnak. Ma már a család biztonsága egyáltalán nem magától értetődő, sokkal nehezebb azt megteremtenünk, mint korábban.

A felgyorsult kommunikációnak köszönhetően túl sok hír jut el hozzánk, ide oda rángatják a figyelmünk és ezt csak egyféleképp lehet elviselni: ha passzívvá, vagy érzéketlenné válunk.

Ahogy a sok ételt nehezen emészti a gyomrunk, éppannyira meggyűlik a baja a rengeteg kéretlen információval a lelkünknek is. Nehezen vagy épp sehogy sem dolgozza fel azokat. Főként, mert a tudósítások mindig valami tragédiáról, balesetről, sorscsapásról szólnak.

Nekünk évek óta nincs tévénk, újságot nem olvasunk, valamiképp mégis eljutnak hozzánk a fontos hírek. A napi "panaszadagra" azonban, köszönjük nem tartunk igényt! Azt kérdezik sokan, hogy miként tudjuk a közéleti híreket követni? Nos, megfigyeltem, hogy épp olyan kihagyni néhány évnyi híradót, mint pár száz rész után újra belenézni a Barátok közt-be. Az első két perc után fel lehet venni a fonalat, mert valójában a karakterek nem változtak, csak a napi gumicsontok.

A régi szép időkben, mikor még az ember együtt pulzált a természettel, és mindent a maga idejében és helyén végzett, nem volt ilyen szerepvesztett, nem volt eltévedve az időben, térben, és nem veszett el a feladatok közt, nem hajszolt mindig mást mint azt, aminek épp itt az ideje.

Amikor még télen almát, hagymát, káposztát ettünk, nem paradicsomot meg epret. Ekkor pihentünk és csendesedtünk el a meleg kemence mellett, nem nyáron "vettünk ki szabadságot" mikor a természet teljes erőbedobással dolgozik.

Nagyszüleinknek nem kellett "kipihenniük semmit" mert mindennek megvolt a maga ideje. Senki nem állt neki télen felásni a kertet, nyáron törni a diót.

Tavasszal vetettek, a markukból szórva az anyaföldre a magot, nem is akárhogyan: a jó szívvel adás, ajándékozás gesztusával, ősszel a betakarításkor, pedig "elvették" amit a természet visszaadott. Megvolt még bennük az adás, elfogadás ritmusa, egymást követő lüktetése. Mindenük a két kezük, vérük-verejtékük eredménye volt, így érezték a munka értékét, hasznát, átélték a mindennapok teremtését, gyönyörködtek saját eredményeikben, munkájukat a föld és a az egész környezete meghálálta.

Ma ha egy idegen embernek húzzuk az igát, s csak részfolyamatokat végzünk, sosem lelünk kielégülést a feladatban, sosem aratjuk le amit elvetettünk! Így sosem élhetünk át egy belső kielégülést. A jól végzett és befejezett munka utáni szemlélődő megnyugvást, amit a kétkezi munkát végző, alkotó ember még átél!

Hányszor fordul elő veled, hogy úgy élsz, mint egy automata? Sokszor észrevenni is nehéz, hogy mint a robot különböző szituációkra bekapcsol bennünk egy-egy formula, nem is vagyunk jelen, nem gondolunk bele valójában mit is mondunk szerencsétlen gyereknek, akinek még szinte semmi nem automatikus.

Figyelem magam, mielőtt kimondanék egy mondatot, hogy valójában miért is azt mondanám amit!

Ne lépj a pocsolyába! Ne morzsázz! Ne fröcsköld ki a vizet a kádból! Ne...ne...ne.... stb.

De vajon mindig, minden esetben ezen formulák szerint kell viselkedniük?

Miért nem kérdezzük magunktól a gyermekeink "idegőrlő" kérdését: Miért? Valóban szükséges most korlátoznunk?

Miért is ne léphetne a pocsolyába néha? Miért is ne örülhetne a felfröccsenő víznek? Miért is ne tapasztalhatná meg az átázott cipő érzését? Miért is ne ehetne jó ízűen, morzsázva úgy hogy közben az élményeit meséli önfeledten? (azért, hogy két nappal később kelljen porszívóznunk, cipőt mosnunk stb?) Vannak esetek, amikor valóban "viselkedniük" kell a gyermekeinknek, de ha úgy vannak programozva, hogy mindenben korlátozzuk őket, ne csodálkozzunk, ha az ünneplő ruhában is sarazni fognak. Egyszerűen nem lesz súlya, hisz nincs értelme számukra a szabályoknak.

Én általában nem szóltam rá, ha boldog arccal belerohant a pocsolyába (hacsak nem épp igyekeztünk valahová, ahol még órákig kellett volna vizes zokniban lennie), és mondhatom, hogy néhány alkalom után, mikor már szabadon kipróbálhatta és átélhette a pacsálás élményeit eszébe sem jut belelépni. (Kivétel, ha frissen be van fagyva a tócsa, mert hát ki tudna annak ellenállni? Még én sem! :) )
Magamban mosolygok azon a szülőn, aki minden esős napon ezerszer elmondja a gyerekének, hogy ne gázoljon a pocsolyába, de az a tündéri kölök véletlenül sem hagy ki egy alkalmat és egyetlen kis vízfoltot sem. Vajon ki mossa többet a cipőjét a gyereknek? :)

Ha ezekre az automatizmusokra megpróbálunk figyelni, sok sok új élménnyel ajándékoz meg minket az élet, s nem csak a gyereknevelés területén. Annyi bizonyos, hogy én egyetlen apró fejlődést sem vettem volna észre, ha nem próbálnék minden helyzetre újként reagálni! Nem mondom, hogy mindig sikerül, viszont ahányszor sikerül, annyiszor nem marad el a jutalom. 

Néha, ha jobban "befordul" az ember az önmagunkra odafigyelés már nem elég.

Van olyan "depresszív" állapot melyet csak mozgással, aktív tevékenységgel oldhatunk és vannak olyan élethelyzetek, amikor egy egy gesztussal, szóval, kiáltással, énekléssel törhetjük át lelkünk torlaszait.

A zenének hatalma van az érzelmeink felett, a lélek mellett a fizikai testet is mozgásra készteti, serkenti a vért, az élet áramlását, új lendületet ad az akaratnak, bátorságot, reményt önt az emberbe. (könnyű ezt felismerni egy zeneszerző férj mellett :D )

Velem nem egyszer fordul elő, hogy csüggedésemben a zenét hívtam segítségül. Egy csodás dallam hatására önkéntelenül elkezdi az ember követni a ritmust én sokszor táncra is perdülök itthon. Ha lendület-vesztettnek érzem magam, mindig tudom milyen zenével "rúgjam be ismét a motort".

Ha épp nincs hangulatom Zsombival játszani, sokszor csak szélesen széttárom a karom, és felkiáltok:

De csodás! Milyen szeretni való vagy és milyen csodálatos, hogy itt lehetek veled!  

Amikor ezt kigondolom még butaságnak tűnik, amikor azonban megcselekszem már valóban így érzek, utána pedig a rosszkedvet mintha elfújta volna szél!

Próbáljátok ki mit vált ki belőletek, ha hirtelen széttárjátok a karotok, vesztek egy jó mély levegőt és felkiáltotok: De jó! Mintha átkapcsolnák az embert, rögtön másképp tekint a világra.

Ha legszívesebben begubóznék itthon, és kedvetlen vagyok, jól bevált recept elmenni a kutyákkal és a gyerekkel a közeli rétre. Egészen addig, míg ki nem lépek az ajtón dúlok-fúlok magamban, hogy nekem ehhez nincs kedvem, és valójában semmihez sincs, de mivel tudom, hogy ez csak addig tart, amíg a friss levegőre nem érünk ezért gyorsan nekiindulok. Mivel ilyenkor semmilyen elvárás nincs bennem azzal szemben, hogy hova megyünk és mit fogunk ott csinálni, ezért ezek a spontán kiruccanások sikerülnek mindig a legemlékezetesebbre, legvidámabbra. 

Nem kell azonban visszapörgetnünk az időt és földes konyhába költöznünk, ahhoz, hogy mi is lelki békére leljünk. Sokan a sütésben, főzésben élik ki ezt az alkotó tevékenységet, ahol a teljes folyamatot végigélheti az ember. Aki teheti konyhakertet ápolhat, növényt termeszthet, állatokat tarthat, ahol szintén szemtanúja lehet a gyarapodásnak. Ha végképp semmi ilyen nem áll rendelkezésre, bármilyen kreatív hobbi megteszi, szabás-varrás, festés, barkácsolás, gipszöntés, agyagozás stb.

Ha újra felfedezzük, kialakítjuk a napok, hetek, hónapok, évszakok és évek ritmusát, megnyugtató kapaszkodókra lelhetünk!