Motiváció, fejlesztés

"Jártok valamilyen fejlesztésre?" - kérdezték kezdetben az ismerősök.

Persze, gondoltam magamban, élünk és minden percben fejlődünk. Belül úgy éreztem, mivel hozzám született, egyedül én tudom fejleszteni. Most sokan felhördülhetnek magukban! Hogy mondhatok ilyen sületlenséget? Hisz erre vannak a kiváló szakemberek, terapeuták és egy csokor csoda módszer!

Természetesen kezdetben oly erős volt rajtam a külvilág elvárása, és a megfelelési kényszer, hogy jó pár fejlesztő helyre elvittem Zsombit. Ha önvizsgálatot tartok bevallhatom magamnak, hogy csak azért vittem el, hogy mások szemében jó anya legyek, és mert elhittem nekik, hogy én nem vagyok képes Zsomborból kihozni a legjobbat.

Ha úgy véled, hogy képtelen vagy rá, te ezt nem tudod, ez egyszerűen lehetetlen, gyógyíthatatlan, hozzáállásod, elvárásod egyszerűen blokkolja azt a spirituális csatornát, melyen a benned élő Isten súg neked. Ha ezekre a sugallatokra hallgatsz - melyet sokan hívnak anyai ösztönnek - jó az irány és a beteljesülés törvényszerű!

Valahol olvastam egy bölcs ember mondatát, melyet sosem szabad szem elől veszítenünk: 
Isten ott van, ahová beengedik!

A mai napig úgy vélem, hogy aki nem biztos magában, tanácstalan, az igenis forduljon szakemberhez! Sokszor, ahogy az én esetemben is történt, csak megerősítenek, hogy jó az, amit csinálsz!

Fontos tehát megvizsgálni mi motivál, mikor egy másik emberre bízod a gyermeked jövőjét.

- Úgy érzed, csak akkor "teszel meg mindent érte", ha szakember foglalkozik vele?

De vajon nem csak azért, hogy a környezetednek megfelelj? Egy "jó anya" mindenhová "elcipeli a gyerekét" látszólag megoldások után kutatva, sokszor azonban ezzel szeretné megúszni azokat a hosszú és fáradságos, tanulással megfigyeléssel, próbálkozással töltött órákat, amik szükségesek ahhoz, hogy megtaláljuk az okokat, a miérteket és megtaláljuk a megfelelő motivációt, s mindennek a tetejébe ezekért egyedül kell vállalnunk a felelősséget! Nem mondhatja, hogy jártunk úszni is, tornázni is, ilyen, meg amolyan különórára, ennyi és amannyi forintért mégsem ért semmit... Mosom kezeim... Ahogyan a beteg emberek nagy része szidja az orvost, hogy az nem gyógyította meg Őt! Senki és semmi nem tud minket "meggyógyítani". Hozzájárulhat az egyén gyógyulásához, de nem az Ő dolga, helyette meggyógyulni.

- Ha azonban nagyon bizonytalannak és tanácstalannak érzed magad nagyon sokat fog segíteni egy megfelelő fejlesztő szakember! Szerintem ez esetben is az a cél, hogy mi magunk elsajátítsuk a megfelelő "nyelvet", gyakorlatot, és az új ismeretek birtokában mind inkább mi váljunk gyermekünk legnagyobb segítőjévé.

Félreértés ne essék, én nem a különböző terápiák ellen, hanem azok kizárólagossága, és felmentő volta ellen vagyok.

Ha abban az anyagi helyzetben lettem volna, biztosan én is más nyakába varrtam volna a felelősséget, és a munkát! Egy fikarcnyival sem lettem volna tudatosabb, bátrabb, vagy eltökéltebb. Zsombi és az élet azonban megakadályozott ebben.

Egyrészt nem bírtuk az óránkénti 5-6 ezer forintos foglalkozásokat fizetni, másrészről Zsombi teljesen elzárkózott a pedagógusok közeledésétől. Sokadik alkalmat fizettem hiába, még mindig csak ismerkedtek. 

A jelzés egyértelmű volt, a pénz elfogyott, Zsombor pedig csak felém nyitott. A kereszt az enyém. Ezek az alkalmak azonban megnyugtatták a környezetemet, nekem pedig új ötleteket adtak, valamint megerősítettek abban, hogy arra én is képes vagyok!

Mikor elkezdtünk ide-oda járni vizsgálatra, fejlesztésre még számomra is teljesen motiválhatatlan volt.

Sem a jutalom, sem az öröm, sem a szeparációs félelemmel való csúnya visszaélés nem mozdította ki öt az origóból, a minden mindegy állapotából. Teljesen be volt zárkózva. 

Ekkor én is kétségbe estem, és kutattam a csodamódszer után. 

Hála Istennek akkor még volt módunk elvinni jó pár helyre, ahol megláthattam, hogy az, aki foglalkozik vele, ugyanolyan intuitív ember, mint én, ugyanannyira próbálkozik, kísérletezget, ugyanúgy hibázik és kudarcot vall és ugyanaz a célja: a motiváció megtalálása! 

Miután anyagilag már nem engedhettük meg magunknak, hogy mások próbálkozzanak a mi kisfiúnkkal, egyértelművé vált, hogy ez a mi utunk! Rögös, kanyargós, teli zsákutcával, de közösen megyünk rajta, és ez a közös út kovácsol minket össze, itt ismerjük meg egymást, válunk egymás életének részeseivé.

Zsombi esetében a motiváció, az ösztönzés volt a sarkalatos pont. Ugyanis fittyet hányt arra, ha megdicsértük, vagy megdorgáltuk.
A kérlelés, a parancsolás, a szép szó és az "ijesztgetés" egyaránt felesleges próbálkozás volt. (volt olyan gyógypedagógus, aki az előbbiek miatt azt gondolta, hogy rosszul hall...)

Egyszerűen csak nem volt köztünk... Testileg természetesen igen, de a kormányos, aki ezt a testet kellett volna vezérelje visszavágyott oda, ahonnan érkezett, s csak néha adott életjelet önmagáról, néha pillanatokra vett részt ebben a színjátékban, amit mi földi életnek hívunk.

 4-5 éves koráig, ha megpróbáltam a szeparációs félelemre építeni, hogy egyszerűen faképnél hagyom a mezőn, ha többedszeri kérésemre sem indul el haza velem, teljesen hidegen hagyta... Zsolti egyszer megfigyelte, hogy hogyan reagál, ha elbújik előle: 20 percig bírta Ő, Zsombi ki tudja meddig játszogatott volna még el a patakparton.

Ez igen jellemző volt Zsombira. A szeparációs félelmének hiánya párhuzamban áll az éntudat kialakulásával. Körülbelül egy éve érzékeli, hogy Ő egy külön álló valaki, ő "Zsombi" és már nincs meg benne olyan masszívan az az egységélmény, melyre ugyan mindannyian vágyunk, mégis megnehezíti a mai világban való navigációt. Ma mindenki különállónak érzi magát, ki van szakadva az egységből épp ezért fél, retteg, pótlékokkal él.
Zsombi a fentiek miatt érezte "teljesnek" magát. Sosem "hiányoztam" neki, hisz "olvasata szerint" mindig együtt voltunk, egyszerűen nem is lehettünk külön, olyan nem létezik.

Most, hogy kezd végre a szó kíméletlen értelmében valójában "leszületni" belehelyezkedni a fizikai létbe, és határait végre a bőre határainak érzékelni, megjelent a szeparációs félelem, a maga "csodálatos hozadékaival". Engem ez a kíméletlen megtapasztalás azonban segít, hisz Zsombi "végre dolgozik a szeretetért" az elismerésért!

Végre! De jó! Mondanák a gyógypedagógusok, orvosok. De ha a dolgok mélyére nézek, valóban olyan jó ez? 
 Olyan jó dolog olyanná válni, mint mi? Szenvedni, félni, aggódni?
Természetesen a társadalmunkban csak így igazodhat el, és így áll módomban (vissza)fejleszteni a mi szintünkre. Itt a Földön így tanulhatunk.

Mégsem bánom, hogy ennyi időt eltöltött abban a biztonságot adó egységben, melyből végül sikerült kibillenteni... szó szerint!
Hisz az egységélményben nem billeg az ember, ott biztonságban van. Onnantól, hogy az ember végre "zitává" "zsombivá" válik, onnantól viszonyít, másokhoz méri magát, hisz a más, nem én vagyok... és vallom, onnantól függ külső dolgoktól a boldogsága!

Micsoda illúzió ez?!

 Kisfiam!  Üdvözlünk a társadalmunk által megálmodott káprázat világában!

 Kívánok neked könnyű Utat, Isten áldásával!

Útravalóul nektek egy Szepes Mária vers:

Áldozat-e,

ha akit szeretsz elengeded,

saját útjára segíted?

Akkor lesz egészen a tied.