Nap, mint nap számos "villámbölcsességet" van szerencsém olvasni a közösségi oldalakon, sokukat én magam is
megosztom. Ilyenkor azt kívánom, hogy legalább egy napra tudjak úgy élni, ahogy ezek a nagy tanítók tanácsolják.
Nagy odafigyeléssel néha percekre
le tudom vetkőzni mindennapi automatizmusomat és kikerülök az ego irányítása
alól, és ez oly csodálatos érzés.
Ilyenkor megváltozik a világ, teljesen új
értelmet nyer egy-egy mondat, egy zebrán áthaladó ember, egy piros lámpa, egy lemerülő telefon…
Ha másra nem is, arra jók ezek az
idézetek, hogy a megfelelő pillanatban, de inkább egy-két perccel utána
bevillanjanak, hogy hogyan is kellett volna viselkednem.
Pedig immár több, mint egy
évtizede, de lassan inkább kettő hívom magam spirituális útkeresőnek…
Rácsodálkozni egy-egy
bölcsességre, egy-egy „aha” élmény még nem jelenti azt, hogy az ember
megértette, és még inkább be is építette azt a hétköznapjaiba. Ez rólam is hamar kiderült...
Hosszú évek teltek el, míg meg voltam elégedve azzal, hogy látványosan „elboszorkányosodtam”. Semmi nem
zökkentette ki egómat ebből a jól eső ezoterikus pöffeszkedésből. Társaságban
felvettem a nekem tetsző „megvilágosult” tájékozott és olvasott ezomókus-jelmezt, és játszottam a magam színpadán, az általam rendezett darabban a „bölcs
tanácsadó” szerepét.
Voltak, akik elhitték, amit
láttak. Katarzist éltek át a darabomban, szinte azt hitték az előadás a
valóság.
Mikor az én ál-felvilágosult
öntudatom megkapta ajándékul Zsombort, hogy tessék, lehet gyakorolni azt a
borzasztó mennyiségű bölcsességet, amit a főszerepemben szinte már valóságként
játszottam, lehullott a lepel. Leesett a maszk, elfelejtettem a szövegemet,
felsültem.
Ott álltam önmagam előtt, és el
kellett ismerjem, hogy az általam legkevésbé spirituálisnak tartott személyek
fényévekkel járnak előttem a megértés és bölcsesség terén.
Mikor ezt felismertem, az egész
hitvilágom, énképem és világnézetem porba hullt. Ültem a romjaim felett, és
tiszta alapról, teljesen elölről kellett építkeznem.
A bölcsesség a cselekvő tudás.
Nem lehet pusztán elméleti.
Ekkor kezdtem el keresni az olyan
lehetőségeket, ahol végre egy használható módszert adnak a kezembe. Módszert a
világ megismeréséhez. Ekkor még azt hittem erre van szükségem. Ma már tudom,
hogy elsősorban önmegismerésre, önismeretre van szüksége mindenkinek.
De akkor még hittem, hogy ha
egyszer 'reiki-mester' leszek, akkor majd minőségi változás áll be az életemben
és minden világossá válik.
Lassan azonban rá kellett jöjjek,
hogy homokszem van a gépezetben, mert az embert nem a technika, a módszer alakítja
át, hanem a szellem.
Ezen az úton meg kellett
tanuljam, hogy első az alázat, majd a megértés és megérzés.
Ezek nélkül minden ezoterizmus,
alternatív, spirituális praxis misztikus ködbe rejtett hókuszpókusz csupán.
Amolyan vagy sikerül, vagy nem.
Mondom ezt úgy, hogy számtalan trendi "ezo-spiri" :) tanfolyamon (reiki I- mesteriig, agykontroll, szellemgyógyászat,
különböző meditációs technikák stb) vagyok túl és az oklevelekből egy falat ki
lehetne tapétázni.
Mégsem bánom hogy elvégeztem
ezeket, mert megéreztem mélyükben valami közöset: azt a hagyományt, ősi
bölcsességet, mely felé a nyugati ember úgy gondolja, hogy csak anyagi tudás, tanfolyamok és
diplomák útján haladva érkezik meg.
Pedig nem a diplomák, még csak nem
is a kimondott szavak, hanem a mindennapi cselekedetben érhető tetten a
bölcsesség.
A bölcsesség alkalmazásához pedig
éberségre van szükség, mely a lét intenzív érzékenysége.
A legintenzívebb érzékenység
pedig: a szeretet. Természetesen a szó valódi értelmében:
„A szeretet az, amikor az ÉN
tökéletesen kialszik és az emberi lélek az egyetemes létnek
(létezésnek) megnyílik.” (Hamvas Béla)
Más szavakkal: „A szerető átváltozik annak a lényegévé, akit szeret” (Ibn Arabi)
Ha a cselekedeteinket a szeretet
vezérli akkor már nem csak szóban vagyunk bölcsek és szellemileg érettek, hanem
végre egész lényünkben kezdünk azzá válni.
Miután a fent említett iskolákban
egymásnak teljesen ellentmondó tanításokban volt részem, melyeket természetesen
"megkérdőjelezhetetlen szavú" mesterek(?) állítottak, előbújt belőlem a „józan
paraszti ész”.
Ez a sokfajta élmény ébresztette
bennem az igényt arra, hogy a látszat-módszerek helyett, a mélyükben megbújó
valós igazságot keressem. A módszerek közti hasonlóságot, az azonos alapokat és
különbségeket, egyszóval az analógiákat először megérezni majd néhol felismerni
véljem.
Az egyik módszer tanításai
világítottak rá a másik módszer tanításaira, tévedéseire és viszont.
Ha a szellem arra megérett ezek a
technikák, illetve azok működési elvei világossá válnak mintegy feltárulnak az
ember előtt, s nem csak a tanfolyamon "bebiflázott" sokszor túl ködösített, misztikus "tudást" erőltetjük.
Már pedig mindezen spirituális
önmegismerő vagy gyógyító technikák gyökere a régi hagyományokba nyúlik vissza,
vagy legalábbis szeretne onnan meríteni.
A hagyomány: kapocs az isteni
és az emberi világ között.
„Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt
jár a látás, aki pedig lát, az tud.”*
Természetesen számos olyan
ezoterikus tanfolyam is van, amely a régi tanításokat, gyógyító módszereket nem
értette meg teljes egészében, ezért kis módosítással, új köntösbe bújtatva, átnevezve
hirdeti és magyarázza, hogy miért az ő technikája ez egyedüli üdvös út a
gyógyuláshoz vagy fejlődéshez.
„A tudatlanok a vak sötétben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben
járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak. Az út máshová vezet, mint ahová a
tudás, vagy a nem tudás.”*
„Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás. Ami csak a tudás anyagi
mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát emeli, az csak
tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen; haszontalan
és veszedelmes.”*
Autistáknak, hiperaktívnak,
figyelemzavarosnak, fogyatékkal élőknek (stb.) titulált fiaink és lányaink
angyali szépségű testbe inkarnálódva fújnak ébresztőt a mi eltudományosított
szellemünknek, tudós elménknek.
Az „eltudományosított szellem”
ahogy Ziegler nevezi -igen találóan-, zsákutcába jutott, új irányultságra, új
fókuszra van szüksége.
Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségében az összhang
megvalósítása, felismerni mindenben és
mindenkiben az Istenhez való hasonlatosságot. (Ezt olvashatjuk ki az ősi
szent iratok és tanító mesterek ránk maradt
bölcsességéből)
Az Istenhez való hasonlatosság legmagasabb foka pedig a „szív
ébersége”: a szeretet.
Az EGYSÉG: létező, nem kell megteremteni, életünkben azonban számtalan
különböző formában jelentkezik.
Ahelyett, hogy zavart félelemmel
elfordulunk másként élő társainktól, hárítjuk a velük való találkozást, csodálkozzunk rá az élet sokszínűségére,
számtalan kifejeződési formájára!
Mert mindannyiunkban van valami közös, valami
egy tőről fakadó. Ugyanakkor mindannyian egyediségünkkel és
megismételhetetlenségünkkel a Jóisten végtelen kifejeződései, megnyilvánulásai
vagyunk.
Hogy mennyit alkalmazunk
életünkben a fent említett „villámbölcsességekből” cselekedeteinkben mutatkozik
meg, türelmünkben, elfogadásunkban, viselkedésünkben a többi ember iránt.
Ahogyan a kóró és bogáncs
értéktelen az ember számára, a szamár szemszögéből igenis csodálatos és hasznos
növénye a Jóistennek.
Mindennek helye, ideje,
rendeltetése van.
Az, ha mi nem vesszük észre a
kóróban a nélkülözhetetlenséget, nem a kóró hibája.
* gondolatok Hamvas Bélától
1 megjegyzés:
Nem lesz új poszt?
Megjegyzés küldése