"ÉN"

Zsombor a mai napig nem rendelkezik körülhatárolt énképpel, éntudattal ezért teljesen másként viselkedik, mint az átlag ember. Nem féltékenykedik, nem birtokol, nem zsarol, nem verseng. Teljesen ismeretlenek számára ezek az állapotok és ezek az emberi motivációk, az alá és fölérendeltség, a tekintélyelvűség.

Hogy hogyan motiváljak egy olyan gyermeket, akiben nyoma sincs becsvágynak, büszkeségnek, birtoklási vágynak, tehát sem a dicséret, sem a szép szó, sem a jutalom nem motiváció számára, igencsak feladta a leckét számomra.

Egy Nietzsche idézetre bukkantam a minap, ami elindított bennem egy gondolatmenetet s ez ihlette ezt a bejegyzésemet.

Nietzsche szerint abban a percben, amikor az addig szabadon élő ember legelőször társadalomban, a közösség ellenőrzése és a többi ember kényszere alatt tudja magát, az a lélek születésének pillanata. Hamvas Bélával értek egyet, aki ezt az idézetet úgy módosította, hogy ez a pillanat nem a lélek, hanem az Éntudat, az individuális én születése.

Az ember „halhatatlan lelke”, szelleme vagy ha úgy tetszik Isteni énje örök lény. Ellentétben az individuális ÉN-nel, ami itt, az anyagi természetben keletkezett.

Mi elvágyódunk az Isteni, „közös éntudatba”, miközben az ilyen szabad lelkeket (mint Zsombor is) bebörtönöznénk az individuális Én káprázat világába.

Fontosabb figyelnem azt a mindennel egylényegű életérzést, melyet Zsombor mutat nekem, addig még, amíg nem rántom bele teljesen az általunk „életnek” nevezett mája-képzeletvilágába.

Itt él mellettem, itt lüktet a közvetlen közelemben mindaz, amit el szeretnék érni.

Az a fajta tisztaság, éberség, jelenlét, érzékenység, ami benne Isteni adomány, bennem elcsökevényesedett emlék.

Mernem kell megélnem ezt vele és nem engedni a világ szándékának, hogy ő is „egy hangyává váljon a bolyban”.

Zsombor úgy él, ahogy Hamvas Béla jellemzi az Isteni Ének életét:

„A nyílt létben (így hívja az Isteni Ének létét) a lények életközösségben élnek, nincs tulajdon, törvény, becsvágy, önzés, hiúság.”Ahogy ezeknek a tulajdonságoknak csíráját sem tudom felfedezni a fiamban.

A zárt életben (abban a számszárában, melyet mi, individuális ének életnek hívunk) a lények magányban élnek, minél zártabb az élet, a magány annál nagyobb és annál hatalmasabb a tulajdon ösztöne, a törvény hatalma, a becsvágy és a hiúság ingere és az önzés aktivitása. De annál nagyobb a félelem, a tájékozódás annál bizonytalanabb, a kábaság annál súlyosabb.”

Szerintem szemléletbeli tévedés fogyatéknak tekinteni az autizmust. Nem fogyaték, hanem felfokozott érzékenység.

Fogyatékosságuk kizárólag a mi érték vesztett világunk mulandó és sokszor értelmetlen törvényeinek megértésében van.

„Normális státuszunknál” fogva magasabb rendűnek képzeljük magunkat, mégis értetlenül állunk az Ő világuk előtt. Fogalmunk sincs miben élnek, mégis meg akarjuk változtatni azt az életteret, vagy ki akarjuk rángatni őket onnan.

Milyen jogon?

(hasonlatképp: ) Nem furcsa, hogy mi a „felsőbbrendű faj" egyetlen vakkantást sem értünk a kutyáink csaholásából, ők viszont több száz emberi szót képesek megtanulni? Mi, a felsőbbrendű faj kiváló egyedei…?

Fikarcnyit sem vagyok jobb a többi aggódó szülőnél, hisz nevelési módszerem nagy részét nekem is a félelem vezérli.

Félek beengedni őt saját fajtársai képzelt világába: a társadalomba.

Félek, hogy fel kell készítsem őt. Szem elől veszítem, hogy a Jóisten a számára lehető legjobb módon készítette fel őt ennek az életének megtapasztalására.

Nem látok tisztán, ezért nem is dönthetek jól. Próbálom érezni, amit érez és minél teljesebben megtapasztalni a jelenvalót.

Pillanatokra felébredek ebből a kollektív álomból, mintha az Istenazonosság esszenciáját lelkem egy kis borostyánkőbe merevítve elraktározta volna nekem segítségül.

Ilyenkor ragadok tollat és írom a blogot: hánykódásaimat az anyaság tengerén.

Hérakleitosz szerint „a sokat tudás semmire sem tanít meg”.

Talán éppen ezért élem én meg másként az autizmust, mert nem a tudomány eredményeiből próbáltam tájékozódni, hanem az emberiség történetét kutattam, kutatom.

Másra fordítottam a figyelmem és az energiáimat. Nem a tudomány szűkös ismereteinek bűvöletében köröztem, mint az éjjeli lepke a lámpa körül, hanem teljesen más megvilágításból, globálisan, sőt szellemi eredetétől indulva kerestem a választ.

A szakemberek által előre vetített prekoncepciók Zsombor állapotával kapcsolatban –számomra egyáltalán nem meglepő módon- nem bizonyultak sors-beteljesítő jóslatnak.

A tudás helyett a több érzést szerettem volna megtapasztalni és ez adta nekem azt a sokakat megbotránkoztató világlátást, ami ebből a blogból kiviláglik.

Célom továbbra sem az autizmussal kapcsolatos anyagi tudás megszerzése, hanem a szellemi kvalitás emelése.

„Mert az életnek lágynak, passzívnak kell lenni –érzékenynek- intenzíven érzékenynek, hogy a lét isteni erőit be tudja fogadni.” (Hamvas Béla)

„A csecsemő: puha, gyenge,

A haldokló: Kemény, erős.

A sarjadzó fü és fa: lágy, erőtlen,

A korhadó: szívós, erős.

A kemény és erős: pusztuló,

A puha és gyenge: fakadó.

Elvész a fényes hadsereg.

A felnőtt fatörzs megreped.

A kemény, erős: alámerül,

A puha, gyenge: felülkerül.”

(Lao Ce: Tao Te King)

Minden gyermek: áldás. Fel kell ismernünk miképpen hoz tanításokat az életünkbe!

Kétségem sincs afelől, hogy Zsombor az én Mesterem.

Lénye által döbbenek rá a legnagyobb tanítások üzenetére.

Hamvas szerint: „A Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett isteni erők eszköze. Szakrális lény, aki által az univerzális lét nyilatkozik meg.”

…

’A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és tökéletesség az ostoba ember álomképe.

A Mester ember volt, az emberi lét minden jelével.

A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik.”

Örüljetek neki, és használjátok ki, hogy ezek a Mesterek Benneteket választottak tanítványul!

Alább Zsombi sajátos látásmódjából kaphattok ízelítőt, az általa egy vidéki tanyán készített képek segítségével :