"Spirituális anya"

 Nap, mint nap számos "villámbölcsességet" van szerencsém olvasni a közösségi oldalakon, sokukat én magam is megosztom. Ilyenkor azt kívánom, hogy legalább egy napra tudjak úgy élni, ahogy ezek a nagy tanítók tanácsolják.

Nagy odafigyeléssel néha percekre le tudom vetkőzni mindennapi automatizmusomat és kikerülök az ego irányítása alól, és ez oly csodálatos érzés. 

Ilyenkor megváltozik a világ, teljesen új értelmet nyer egy-egy mondat, egy zebrán áthaladó ember, egy piros lámpa, egy lemerülő telefon…

Ha másra nem is, arra jók ezek az idézetek, hogy a megfelelő pillanatban, de inkább egy-két perccel utána bevillanjanak, hogy hogyan is kellett volna viselkednem.

Pedig immár több, mint egy évtizede, de lassan inkább kettő hívom magam spirituális útkeresőnek…

Rácsodálkozni egy-egy bölcsességre, egy-egy „aha” élmény még nem jelenti azt, hogy az ember megértette, és még inkább be is építette azt a hétköznapjaiba. Ez rólam is hamar kiderült...

Hosszú évek teltek el, míg meg voltam elégedve azzal, hogy látványosan „elboszorkányosodtam”. Semmi nem zökkentette ki egómat ebből a jól eső ezoterikus pöffeszkedésből. Társaságban felvettem a nekem tetsző „megvilágosult” tájékozott és olvasott ezomókus-jelmezt, és játszottam a magam színpadán, az általam rendezett darabban a „bölcs tanácsadó” szerepét.

Voltak, akik elhitték, amit láttak. Katarzist éltek át a darabomban, szinte azt hitték az előadás a valóság.

Mikor az én ál-felvilágosult öntudatom megkapta ajándékul Zsombort, hogy tessék, lehet gyakorolni azt a borzasztó mennyiségű bölcsességet, amit a főszerepemben szinte már valóságként játszottam, lehullott a lepel. Leesett a maszk, elfelejtettem a szövegemet, felsültem.

Ott álltam önmagam előtt, és el kellett ismerjem, hogy az általam legkevésbé spirituálisnak tartott személyek fényévekkel járnak előttem  a megértés és bölcsesség terén.

Mikor ezt felismertem, az egész hitvilágom, énképem és világnézetem porba hullt. Ültem a romjaim felett, és tiszta alapról, teljesen elölről kellett építkeznem.

A bölcsesség a cselekvő tudás. Nem lehet pusztán elméleti.

Ekkor kezdtem el keresni az olyan lehetőségeket, ahol végre egy használható módszert adnak a kezembe. Módszert a világ megismeréséhez. Ekkor még azt hittem erre van szükségem. Ma már tudom, hogy elsősorban önmegismerésre, önismeretre van szüksége mindenkinek.

De akkor még hittem, hogy ha egyszer 'reiki-mester' leszek, akkor majd minőségi változás áll be az életemben és minden világossá válik.

Lassan azonban rá kellett jöjjek, hogy homokszem van a gépezetben, mert az embert nem a technika, a módszer alakítja át, hanem a szellem.

Ezen az úton meg kellett tanuljam, hogy első az alázat, majd a megértés és megérzés.

Ezek nélkül minden ezoterizmus, alternatív, spirituális praxis misztikus ködbe rejtett hókuszpókusz csupán. Amolyan vagy sikerül, vagy nem.

Mondom ezt úgy, hogy számtalan trendi "ezo-spiri" :) tanfolyamon (reiki I- mesteriig, agykontroll, szellemgyógyászat, különböző meditációs technikák stb) vagyok túl és az oklevelekből egy falat ki lehetne tapétázni.

Mégsem bánom hogy elvégeztem ezeket, mert megéreztem mélyükben valami közöset: azt a hagyományt, ősi bölcsességet, mely felé a nyugati ember úgy gondolja, hogy csak anyagi tudás, tanfolyamok és diplomák útján haladva érkezik meg.

Pedig nem a diplomák, még csak nem is a kimondott szavak, hanem a mindennapi cselekedetben érhető tetten a bölcsesség.

A bölcsesség alkalmazásához pedig éberségre van szükség, mely a lét intenzív érzékenysége.

A legintenzívebb érzékenység pedig: a szeretet. Természetesen a szó valódi értelmében:

„A szeretet az, amikor az ÉN tökéletesen kialszik és az emberi lélek az egyetemes létnek (létezésnek) megnyílik.”  (Hamvas Béla)

Más szavakkal: „A szerető átváltozik annak a lényegévé, akit szeret” (Ibn Arabi)

Ha a cselekedeteinket a szeretet vezérli akkor már nem csak szóban vagyunk bölcsek és szellemileg érettek, hanem végre egész lényünkben kezdünk azzá válni.

Miután a fent említett iskolákban egymásnak teljesen ellentmondó tanításokban volt részem, melyeket természetesen "megkérdőjelezhetetlen szavú" mesterek(?) állítottak, előbújt belőlem a „józan paraszti ész”.

Ez a sokfajta élmény ébresztette bennem az igényt arra, hogy a látszat-módszerek helyett, a mélyükben megbújó valós igazságot keressem. A módszerek közti hasonlóságot, az azonos alapokat és különbségeket, egyszóval az analógiákat először megérezni majd néhol felismerni véljem.

Az egyik módszer tanításai világítottak rá a másik módszer tanításaira, tévedéseire és viszont.

Ha a szellem arra megérett ezek a technikák, illetve azok működési elvei világossá válnak mintegy feltárulnak az ember előtt, s nem csak a tanfolyamon "bebiflázott" sokszor túl ködösített, misztikus "tudást" erőltetjük. 

Már pedig mindezen spirituális önmegismerő vagy gyógyító technikák gyökere a régi hagyományokba nyúlik vissza, vagy legalábbis szeretne onnan meríteni.

A hagyomány: kapocs az isteni és az emberi világ között.

„Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud.”*

Természetesen számos olyan ezoterikus tanfolyam is van, amely a régi tanításokat, gyógyító módszereket nem értette meg teljes egészében, ezért kis módosítással, új köntösbe bújtatva, átnevezve hirdeti és magyarázza, hogy miért az ő technikája ez egyedüli üdvös út a gyógyuláshoz vagy fejlődéshez.

„A tudatlanok a vak sötétben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak. Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy a nem tudás.”*

„Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás. Ami csak a tudás anyagi mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát emeli, az csak tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen; haszontalan és veszedelmes.”*

Autistáknak, hiperaktívnak, figyelemzavarosnak, fogyatékkal élőknek (stb.) titulált fiaink és lányaink angyali szépségű testbe inkarnálódva fújnak ébresztőt a mi eltudományosított szellemünknek, tudós elménknek.

Az „eltudományosított szellem” ahogy Ziegler nevezi -igen találóan-, zsákutcába jutott, új irányultságra, új fókuszra van szüksége.

Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségében az összhang megvalósítása, felismerni mindenben és mindenkiben az Istenhez való hasonlatosságot. (Ezt olvashatjuk ki az ősi szent iratok és tanító mesterek ránk maradt  bölcsességéből)

Az Istenhez való hasonlatosság legmagasabb foka pedig a „szív ébersége”: a szeretet.

Az EGYSÉG: létező, nem kell megteremteni, életünkben azonban számtalan különböző formában jelentkezik.

 

Ahelyett, hogy zavart félelemmel elfordulunk másként élő társainktól, hárítjuk a velük való találkozást, csodálkozzunk rá az élet sokszínűségére, számtalan kifejeződési formájára! 

Mert mindannyiunkban van valami közös, valami egy tőről fakadó. Ugyanakkor mindannyian egyediségünkkel és megismételhetetlenségünkkel a Jóisten végtelen kifejeződései, megnyilvánulásai vagyunk.

Hogy mennyit alkalmazunk életünkben a fent említett „villámbölcsességekből” cselekedeteinkben mutatkozik meg, türelmünkben, elfogadásunkban, viselkedésünkben a többi ember iránt.

 

Ahogyan a kóró és bogáncs értéktelen az ember számára, a szamár szemszögéből igenis csodálatos és hasznos növénye a Jóistennek.

Mindennek helye, ideje, rendeltetése van.

Az, ha mi nem vesszük észre a kóróban a nélkülözhetetlenséget, nem a kóró hibája.

* gondolatok Hamvas Bélától