Szülői elvárások - avagy: maximalizmus, mint kórkép az anyaságomban

Kínzó és sok mindenben gátló maximalizmussal születtem le erre a bolygóra. 

Gátló, mert igen korán felismertem, hogy nem lehetek mindenből a legjobb, s ez átcsapott egy jól rögzült frusztációba: „el sem kezdem, minek, hisz úgysem lehetek a legjobb… mely megfoszt sok sok csodálatos érzéstől és élménytől. Kínzó, mert ez a maximalizmus miközben olaj a tűzre, a motiváló erő a további fejlődésre, ugyanakkor folytonos hiányérzetet és elégedetlenséget okoz bennem.

Nem tudtam úgy elkezdeni sportolni, vagy tanulni, hogy ne adjak bele apait-anyait és ne akarjak valamiképpen „leg” lenni, hogy ne a telhetetlenség érzés fűtött volna, hogy mindent tudnom kell a témában. 

Sokan erényként tekintenek a maximalizmusra, de ezzel együtt élni nem könnyű, mivel sosem adja meg a befejezettség érzését az elégedettséget és sosem nyerek belőle önbizalmat, mert a fókuszom mindig azon függ, ami a hiányosságom, amit még nem tudok vagy nem értem el. 

Eredményeim, sikereim elsikkadnak a még előttem lévő fejlődési út nagysága és kihívásai előtt.

Hogy jön ez a személyiségvonás az autizmushoz? Erről szeretnék ma írni.

Illetve arról hogyan birkózom meg ezzel a démonommal, amivel látom, hogy sok szülő küzd sokszor tudattalanul.

Személyiségem boncolgatására Zsombor születése hozott elodázhatatlan és sürgető ösztönző erőt.

Mikor még csak készültünk az Ő érkezésére természetesen határozott elképzelésem volt arról, hogy egy félisten születik majd le közénk, akinek felnevelése semmilyen nehézséget nem fog okozni. :) Ő lesz a legszebb, legokosabb és legalább egy területen kimagasló eredményeket fog elérni.

Nos, az első két tulajdonság vitatható, de az utolsó semmiképp. Eddigi életem során Ő indikálta bennem a legtöbb változást, felismerést és ő a hajtómotorja kutakodásaimnak Önmagam megismerésében.

Születése után értettem meg, hogy nem kontrollálhatom a világot, a világomat, nem lehetek ura minden helyzetnek. 

Minél inkább nekifeszültem egy problémának, az legalább olyan erővel állt ellen nekem. Figyelmen kívül hagytam Newton erő-ellenerő törvényét, de sok idő kellett, mire megértettem,hogy ez az élet minden területére igaz. 

Rá kellett jönnöm, hogy nem az akarás, nem az erő az, ami egy problémát megold, sőt sok esetben csak felerősíti a konfliktusokat.

Egy hosszú tanulási folyamat meghatározó állomása volt az, mikor rájöttem, hogy a világ kerek és tökéletes függetlenül attól, hogy én kereknek és tökéletesnek élem-e meg.

El kellett fogadnom, hogy mindennek oka van és minden hatás hibátlan és szükséges a fejlődésemhez. 

„Vaksors, véletlen? Üres és értelmetlen szavak! Inkább ezt mondhatnánk:

„A Gondviselés inkognitói.”           De Maistre

Van egy tőlünk független abszolút igazság, amit az ember –tökéletlensége folytán- nem tud befogadni, és van mindenkinek a saját igazsága, mely az egyetemes igazság korrekciói mentén sérül. 

Ezeket hívtam én azelőtt szerencsétlenségnek, sorscsapásnak.

Egyrészről megkönnyebbültem, mikor tudatára ébredtem annak, amit Voltaire Candide című csodás művében Pangloss Mester szájába  adott „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika.” 

Másrészről borzasztó kíváncsivá tett, hogyan térképezhetném fel az ok-okozati összefüggéseket, hogy végre minden jó és rossz értelmet nyerjen.

Ekkor kezdtem másként megélni azt az anyagi bizonytalanságot, amit addig balsorsként éltem meg.

Az úgymond "szegénység" irányított más utak felfedezésére, más megoldások keresésére.

Arra volt csupán lehetőségem, hogy minőségi időt töltsek el a szeretteimmel, ahelyett, hogy az ajándékom ára lett volna mértékegysége a szeretetemnek. Mivel minden csepp benzint tartalékolnunk kellett, sokszor a fiam számára sokkal élménydúsabb utazást választottam.

Hosszú autóutak helyett, ahol mindketten másfelé bámulunk ki az ablakon, közös élményeket szereztünk egy-egy buszozás vagy vonatozás alkalmával. 

Zsombi határtalanul élvezte, mikor kilométereket gyalogoltunk haza az oviból, vagy biciklivel kerekeztem be vele reggel.

Fontos volt számomra azt az érzést fenntartani magamban, hogy ebből a szorult helyzetből ő ne vegyen észre semmit én pedig próbáljak előnyt kovácsolni belőle.

Holott azért indultam el vele kerékpárral, vagy azért gyalogoltam el érte, mert kongott a tank az ürességtől. Azért játszottam vele, építettem neki bunkert vagy rajzoltam vele a falra, mert nem volt pénzem flancos játékokra.

Nehogy azt higyjétek, hogy ha módomban állt volna, nem szuper lego-t vagy X-boxot vettem volna neki és küldtem volna be a szobájába, hogy játsszon azokkal és hagyjon engem békén!

Dehogyisnem! 

Ám amivé lett Ő a szegénységünk folytán azt sosem értem volna el jómódban!

A különbség egyedül annyi volt, hogy próbáltam a legtöbbet kihozni szorult helyzetünkből, és most már látom az ok-okozatot, hogy ennek így kellett lennie. Így tudtam megadni neki a legtöbbet, amire gyermek vágyhat: az őszinte odafigyelést, a törődést és a mérhetetlen sok együtt töltött időt!

Mert bármi pótolható, de az idő nem.

Mily nehéz lett volna mindez anyagi biztonságban, mikor nem vagyok rákényszerítve.

Elképzelni sem tudom, hogy azok a nagyszerű szülők, akik megtehetik, hogy elhalmozzák a gyermekeiket „dolgokkal” hogyan képesek legyőzni magukban a kísértést hogy önmaguk helyett tárgyakkal lepjék meg csemetéjüket. 

Főként, ha ezek a szülők hasonló gyermeket nevelnek, mint mi. Olyat, akivel nem lehet „végigtrécselni” egy délutánt, aki hátat fordít neked, ha bemész hozzá a gyerekszobába, vagy meghökkentő, mások számára botrányos módon viselkedik a közlekedési eszközökön és egyéb nyilvános helyeken. Elvinni és szeretettel magamhoz ölelni a játszótéren, mezőn, Duna-parton, utcán, mikor pörög, sikolt, énekel, vagy hirtelen lefekszik az aszfaltra. Becsukni a fülem a gúnyos megjegyzésekre, nem észrevenni az ujjal mutogatósakat, hátunk mögött összesúgdosókat. Hanem összeölelkezni és ketten, együtt büszkén szemébe mosolyogni a világnak.

 

Nos, én ezt, ha megtehettem volna biztosan nem vállaltam volna be. Ez a helyzet azonban megtanított arra, milyen hatása van a cselekvő szeretetnek, melynek láttán a gúnyolódók lefegyverezve elkullogtak.

De nem tehettem meg és ezt most, utólag is köszönöm a Jóistennek!

A pénztelenség vitt rá arra, hogy magam keressek válaszokat ne csak megfizessek valakit és várjam a csodát.

Égő vágyat kellett kifejlesszek magamban aziránt, hogy Őt is és a helyzetünket is megértsem, hisz nem engedhettem meg magamnak a méregdrága „tanácsadókat”.

Nos kérem szépen, ezen az úton vedlettem és vedlem le maximalizmusomat és közeledem afelé az ember felé, aki ÉN vagyok.

A világ megértésének módja delphoi jósda felirata szerint: „Ismerd meg Önmagadat”!

A Mantra Szabadegyetemen tanult számos önismereti módszer beható tanulmányozása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy harmóniába kerüljek önmagammal és a helyzetünkel.

Ezúton is nagyon köszönöm tanáraimnak, akik lámpásokat gyújtottak nekem ezen az úton!

Meg kell ismerjem önmagam, hibáimat és erényeimet egyaránt. Hibáimmal régebben is jó ismeretségben voltam, ám sokkal fontosabb volt felfedezni és előhozni értékeimet. 

Hitem szerint Isten kiegészít minket a kapcsolataink által: hiányt pótol, tükröt mutat. Segít és feladatok elé állít (vagy, ha úgy jobban tetszik: megadja általuk a karmánk oldásához szükséges lehetőségeket), hogy mi „tökéletlenek”, csiszolatlan gyémántok végül egyre fényesebben ragyogjunk.

Boldogsággal töltött el az a felismerés, hogy az én erényeimre és erősségeimre van szüksége a környezetemnek, tehát a kisfiamnak is. Ebből egyenesen következik az a megnyugtató tudat, hogy nekem is Őrá és a körülöttem élőkre van szükségem a lelki  és szellemi fejlődésemhez. Isten arcai ők, aki őáltaluk üzen, tanít, formál.

Ne szerénykedjek tehát jó tulajdonságaim kiaknázásával, ne hagyjam parlagon, veszendőbe menni! Vessem el a bennem rejlő értékes terményt hozó magvakat, gondozzam, ápoljam őket, hogy felnövekedjenek! A bennem sarjadó tarackot pedig ne engedjem szárba szökkenni, magot érlelni, folyamatosan messem le saját vadhajtásaimat.

Ahogy a virágoskertben is, lelkünkben is a gaz alattomosan és gyorsan fejlődik, gyorsabban szaporodik és elenyésző figyelem is elégséges számára ahhoz, hogy lelkünk kertjének jókora területét benőjék.

Mivel csak az Isten tökéletes, mindentudó és mindenható, én emberként csak folyamatosan fejlődő lehetek. Meg kellett tanulnom, hogy élvezzem az Utat, ne akarjak „kész” lenni, ne akarjak legjobb lenni, leljem a gyarapodásban örömömet. Nem könnyű, de igyekszem.

Én, aki a társadalom szempontjából „sérült" gyermeket nevelek, új hozzáállást kellett kifejlesszek önmagamban. Minden negatívnak ítélt szituációban egyetlen fontos kérdést feltenni, mielőtt elkeseredek:

Mi a jó ebben a helyzetben? Miért jó ez a helyzet nekem?

Hogy mikor JÓ egy helyzet?

Akkor jó, ha jó a benne élőknek, tehát fejlődési lehetőséget hoz, a boldogság és kiteljesedés érzésével párosulva.

Ha jó a környezetnek, a társadalomnak, mert példát mutat.

Ha jó a „transzcendensnek” azaz: Isten akaratával megegyező.

Ezen irányvonalak mentén igyekszem élni és állítom, hogy a világ ekképpen egészen más, barátságosabb arcát mutatja!

Szeretettel

Zita