Jó szülő?

Utolsó bejegyzésemkor komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy milyen a jó szülő? Sokan sokféleképp elmélkedtek már róla, és számtalanszor olvastam a nagy megfejtéseket az internetes közösségi portálokon megjelenő egyperces bölcsességekben, de én nem ezekre az elcsépelt igazságokra vágytam. Talán azért sem, mert Zsombor mássága kapcsán én más oldalról vizsgálom az életet és azt, hogy mikor válok számára „jó szülővé”?

Egyben biztos vagyok, ezt már többször is „hangoztattam” itt a blogon: a család a gyermek személyiségfejlődésének alfája és omegája, óvodája, iskolája és, ha szerencsések vagyunk egyeteme is!

Sosem volt számomra kétséges, hogy a szülő alapvető feladata, hogy meglássa gyermekében az Istent, felismerje benne az Univerzum megismételhetetlen és egyedülálló csodáját.

Ha a szülő ezt az Istenhez hasonlatos képet hívja elő magában, mikor a gyermekére gondol vagy épp tanítja, akkor segíti a legjobban kibontakozni azt a teljességet, amit a gyermek még magában hordoz.

Drága Nagymamám, aki tavaly ilyenkor haláltusáját vívta az egyik klimatizáció nélküli, budapesti kórház ragadós, savanyúszagú és dermedt hangulatú kórtermében, mosolyogva ezt az üzenetet hagyta ránk: „Szeressétek azt a kis lurkót! Meglátjátok lángész lesz belőle!"

 

Ez a kilencvenegy éves hat elemit végzett asszony, aki túlélt egy háborút, átvészelte ötvenhatot, elvesztette előbb a férjét, majd az egyik gyermekét, olyan szilárdul hitt abban, amiben én csak reménykedtem. Nem tudok elég hálás lenni neki érte, hogy emlékeztetett arra, hogy az intuíció, a feltétel nélküli szeretet, az elfogadás művészete nem tudáshoz, képzettséghez köthető. Ez isteni adomány, melyet nekem is feladatom magamban felébreszteni, és ébren tartani.

Azóta is ez lebeg a szemem előtt: Lássam meg Zsomborban Isten remekművét, azt a tökéletes testi-lelki-szellemi hármast, mely minden kétséget kizáróan alkalmassá teszi őt földi feladatai beteljesítésére.

Tavaly nyáron ez még csak szunnyadó érzés volt. Szinte egyedül álltam dacosan és keményen a világgal szemben, mint egy mérges kislány, toporzékolva és önmagában dünnyögve, hogy akkor is nekem van igazam: Zsombi tökéletes!

Szinte semmilyen ezt cáfoló információt nem tudott befogadni az agyam. Alig emlékszem azokra a „jóindulatú” figyelmeztetésekre, amik „szegény-szerencsétlen” jövőnket vetítették előre. Egyszerűen szelektáltam őket, mint a rosszul képzett vadászkutya, aki gazdája hívására fittyet hányva lohol tovább a csapán.

Idén, Zsombi életében először kézzelfogható bizonyítékokat is kaptam arról, hogy lehet, hogy nekem van igazam.

Mikor elkezdtük a Mantrán a számmisztikát és a kronobiológiai pszichogenetikát tanulni, ahol az ember születési dátumából ismerjük meg az ember születéstől fogva hordozott, úgymond „útravalóul kapott” fizikai, lelki, szellemi energiáinak mennyiségét, személyiségének erősségeit és hiányosságait, főbb megtapasztalásra váró területeit és sorsa beteljesítésének lehetséges útjait, a hallott információktól teljesen lefagytam.

Az egyik „Aha” élmény követte a másikat.

Teljesen elbűvölt mindkét tudományág. Nem tudom elmondani nektek milyen érzések cikáztak át rajtam!

Hisz ezek a számítások, ezek a „mátrixok” épp azt támasztják alá, amit én lelkem mélyén önmagamban őrizgettem Zsombiról! Hol forró boldogsághullám járt át, hol a hideg rázott ki az információktól.

Azóta minden napom minden egyes szabad percében ezzel foglalkozom.

Egyfolytában bújom a szakirodalmat, elemzéseket készítek, és gyermeki izgalommal tapasztalom, hogy a megérzéseim nagy része visszaköszön a képletekből.

Zsombi születési képletének egyre mélyebb megismerésének és megértésének hatására már jóval bátrabb vagyok, fel merem vállalni a véleményem és nem gondolom azt, amit próbáltak belém sulykolni, hogy nekem nem lehet igazam, hisz nincs az „autizmusról szakképesítésem”. Sőt, izgatottan és izgalommal várom a jövőt, várok minden egyes percet, mert nincs olyan nap, amikor Zsombor ne kápráztatna el valami aprósággal, amiért érdemes dolgozni.

Tegnap például arra döbbentett rá, hogy nem is neki vannak beszédértési problémái, hanem én használom helytelenül az anyanyelvem. J

Sokszor egy-egy kérését azzal zárom le, hogy „Nincs több játék” már este van, le kell feküdni.

Ő erre mindig fejét csóválva konstatálja: „Elfogyott”.

Eddig én bolond mindig kijavítottam: nem elfogyott, hanem alvásidő van.

De hiszen Ő jól mondja! Ha egyszer valami nincs (és volt) akkor az egyértelműen ELFOGYOTT! J Újra és újra figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy ne automatizmusként válaszolgassak neki. Jó lecke volt, fiam! Köszönöm!

Minden percet újként egyediként és soha vissza nem térőként kell megéljek, akkor tudok megfelelően reagálni rá, és akkor tudom valóban tanítani őt! (illetve akkor veszem észre mire is szeretne tanítani engem… igen ostoba vagyok, hogy ezt az apróságot ennyiszer kellett elmondja nekem :D )

Ezen a héten, mikor itt járt a gyógypedagógus (akivel Zsombor, aki a szakorvos szerint csak kézzel irányítható és öntörvényű, ez alkalommal már egész egy órán keresztül együttműködött), óra közben azon gondolkodtam, hogy miért mindig a gyereken akarunk változtatni?

Az a gyerek miért nem „jó úgy ahogy van”? Miért nem először magunk változunk meg a gyerek irányában? Hiszen ha megváltozik a mi hozzáállásunk, megváltozik a válasz is amit kapunk. Ezen én is végigmentem, végülis ennek köszönhetem, hogy Zsombi kinyílt.

Mikor végre elhitte, hogy én fel akarom benne fedezni az isteni tökéletességet, elfogadom és szeretnék segíteni neki, attól a pillanattól fogva nyílt meg nekünk.

Láttam erről egy fantasztikus filmet, melyet a férjemmel egy százas papírzsepi csomag felhasználásával tudtunk csak végig nézni:

 Minden gyermek különleges címmel.

Jól példája annak, mikor egy problémás gyermek a megfelelő hozzáállás hatására szárnyakat kap és kibontakoztathatja tehetségét. Csodálatos film, minden iskolában vetíteném.

Véletlenül sem arról beszélek, hogy „álljunk be a sorba és engedelmeskedjünk a gyerekünknek” vagy, hogy ne neveljük őket!

Nem.

A kommunikáció és az odafordulás milyenségére gondolok. Arra, hogy először magunkban változzunk meg az ő irányukba, hátha ez is nagy előrelépést jelent.

Egyik este Erich Fromm könyvében (Pszichoanalízis és vallás) rábukkantam arra a megfogalmazásra, ami ugyan pszichológiai oldalról, de épp azt fogalmazza meg, amit én csetlő-botló szókincsemmel nem tudok szavakba önteni:

Látható; hogy egyáltalán nem egyszerű körül írni, mit is tekintünk betegségnek, illetve megfelelő kezelésnek. A megoldás attól függ, hogy mit tartunk a pszichoanalízis céljának. Az egyik elképzelés szerint az analitikus kezelés célja a beilleszkedés. Beilleszkedés alatt azt kell értenünk, hogy az ember képes úgy viselkedni, ahogy az adott társadalomban a többség. Ebben a tekintetben a társadalom és a kultúra által hitelesített létező magatartásminták jelentik a mentális egészség mércéjét. E mércét nem az általános emberi normák alapján kell megítélni, az sokkal inkább azt a társadalmi relativizmust fejezi ki, amely a „helyén valót” minden további nélkül elfogadja, s az attól eltérőt visszásnak, tehát egészségtelennek tekinti. Az a terápia, amely kizárólag a társadalmi beilleszkedést célozza, csak arra alkalmas, hogy a neurotikus elviselhetetlen szenvedését a sémákhoz való igazodással együtt járó átlagos szenvedési szintre csökkentse. A másik nézőpont szerint a terápia elsődleges célja nem a beilleszkedés, hanem a személyiség képességeinek optimális fejlődése és az egyéniség kiteljesítése. Ebben az esetben a pszichoanalitikus nem „ beilleszkedési tanácsadó”, hanem – Platón kifejezésével élve – a” lélek orvosa”.

…

”Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy választanunk kell a szociális beilleszkedés, illetve a lélek gyógyítása között, és hogy az emberi integritás elsődlegességének választása szükségszerűen a társadalmi kívülállás sivatagába vezet. A „beilleszkedett” egyén a fentiekben használt értelemben olyan megalapozottságot és határozottságot nélkülöző használati cikket csinált magából, ami megfelelési szükségletén és szerepváltásra való készségén kívül mással nehezen jellemezhető.

Mindaddig, amíg sikeres ez irányú erőfeszítéseiben, élvez bizonyos biztonságot. Ám fensőbb énje, az emberi értékek elárulása belső kiüresedést és bizonytalanságot teremt, s ez felszínre kerül, amikor veszít a sikerért vívott harcában. És ha nem is veszít e küzdelemben, gyakran fizet gyomorfekéllyel, szívbántalmakkal, vagy más pszichés eredetű betegséggel az emberi értékek elhanyagolásáért. A belső erőre és integritásra szert tett ember bár gyakran nem olyan sikeres, mint gátlásmentes szomszédja, ám megvan az a belső biztonsága, ítélőképessége és tárgyilagossága, amelyek birtokában jóval kevésbé kiszolgáltatott a szerencse forgandóságának és mások véleményének, illetve számos területen nő képessége a konstruktív munkára.”

 :)