Említettem nem is oly régen milyen "élményeink adódtak" legutóbbi látogatásunkkor a "doktornéninél". Nos, azóta ismét voltunk nála, de ez esetben az éves szakvéleményért. Immár a kórházban látogattuk meg őt, és a legnagyobb magabiztossággal írta meg a szükséges "diagnózist" Zsombiról, mindezt háttal neki, úgy hogy egy pillanatot nem töltött el vele.
No ne gondoljátok, hogy ezt a szakvéleményt én remegve vártam volna. Számomra ez egy szükséges "rossz" a mi kis bürokrata világunkban. Elolvasni is csak azért szoktam, hogy rácsodálkozzam mily csodás intuitív isteni lény a Doktornő, hogy a gyermek ismerete nélkül foglal állást róla, és ír le olyan "szokásokat" vele kapcsolatban, ami még számomra is új. (Például, hogy szavakkal nem, csak kézzel vezethető, illetve, hogy a funkciótlanul dobálja a tárgyakat és a nyálát fújja...(??) ) Végül is mit bánom én mit ír le róla, csak egy évig hagyjanak békén!
Ámde mégsem mehetek el az ügy mellett csak úgy szótlanul, hisz szülők ezrei keresik fel a hozzá hasonló szaktekintélyeket vigaszért, támogatásért, jó tanácsért.
Én igencsak szégyellném magam, ha a munkámat ilyen alapossággal végezném. :( Hozzáteszem a fenti "szakvélemény" birtokában szinte az összes többi vizsgálati helyen eltekintenek a gyerek valós felmérésétől, szimplán kissé átfogalmazva leírják ugyanazt, amit a tisztelt hölgy vélelmezett.
Nos ezért nem érdekelnek engem ezek a papírok. Kedves Sorstársak! Ne ezek alapján ítéljétek meg a gyermekeiteket, higgyetek Magatokban és Bennük!
De maradjak én is a saját kaptafámnál. Keresem, kutatom ennek a csodának, az autizmusnak az okát, miértjét és működését, méghozzá úgy, ahogy Szepes Mária néni tanácsolta. (ld: előző bejegyzés)
Zsombor jövőre iskolaköteles lesz, így elérkezettnek találtam az időt és az ő lelki állapotát, hogy kijárós gyógypedagógust hívjak ki hozzá. Ezen a héten szerdán meg is érkezett hozzánk Éva néni.
Éva néni 27 évig tanított kis autista gyermekeket egy iskolában (6-7 éveseket) és megkértem, hogy legyen segítségemre Zsombor beszédértésének és szocializációjának fejlesztésében. Hála Istennek nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak és értette, hogy mit szeretnék. Nem szeretném a szokásos PECS-kártyákat és egyéb "segédeszközöket", hisz Zsombor ezek nélkül jutott el idáig és ezek nélkül igazodik el a világban. Nem szerettem volna mást, csupán csak azt, hogy a szülőkön kívül más inger érje, más szókincs, más habitus, más viszonyok.
Borzasztóan izgultam. A gyomrom görcsben volt. Szerintem, Ti, szülők így érezhetitek magatokat, mikor kisfiatok/lányotok első napját tölti az iskolában.
Most derül ki, hogy Zsombor hogyan fogadja egy "idegen" ember instrukcióit, mennyire nyílik meg neki és mennyire hajlandó együttműködni.
Mindig nagyon féltem ettől a pillanattól. Úgy éreztem most vizsgázik le a "módszerem".
Rettegtem, hogy az a nyitottság, az a fajta életigenlés, derű, szeretet és érdeklődés, ami Zsombiból árad egy pillanat alatt újra bezáródik, ha ez a helyzet túl frusztráló lesz számára.
Bizalmat kialakítani, és nyitottá tenni őt a világra évek hosszú munkája volt, ám egy pillanat alatt köddé válhat ez az állapot és kezdhetjük elölről. Úgy éreztem nem lehetek elég óvatos.
Nem szabad szem elől veszítenem, hogy az elsődleges cél Zsombi stabil érzelmi lábakon álló felnőtt élete, nem pedig az a veszett hajsza, amit a törvényi előírások megkövetelnek, hogy 7 éves korára, ha esik, ha fúj, neki iskolaéretté kell válnia!
Úgy gondolom egy ember (jelen esetben gyerek) akkor érett a tanulásra, amikor már tudásvágy égeti, mikor érdeklődéssel fordul a külvilág felé és minél többet meg akar belőle ismerni, be akar belőle fogadni. Ő még közel sem tart itt.
Visszagondolva eddigi életemre és is csak azt tudtam hatékonyan tanulni, ami érdekelt, ez az alapvető feltétele annak, hogy ne mindenből átlag alattiak, hanem valamiből kimagaslóak legyünk.
Bemutattam őket egymásnak, Zsombi pedig, mint egy jól nevelt kisfiú köszönt neki és egy nagy puszit cuppantott Éva néni arcára. (a kis "antiszociális" :) )
Ezek után magukra hagytam őket.
A testem a konyhában automatikusan végezte a napi teendőket, de az összes érzékszervem csápként tapadt Zsombor gyermekszobában játszó kis testére.
Minden rezdülését olyan elevenen éreztem magamban, mint mikor a pocakomban mocorgott.
Hallottam a "párbeszédet közöttük" és lelki szemeimmel magam előtt láttam összes gesztusát, éreztem a benne felgyülemlett feszültséget és ugrásra készen vártam, hogy közbeavatkozzam, ha veszélyben tudnám azt a lelki magabiztosságot, ami eddig a sajátja volt. Új szituációba került. Az élet már nem csak őt igazolja vissza, már nem csak szülői keretek és szabályok vannak. Jön valaki, aki megpróbálja "ráerőltetni az akaratát", akinek szót kell fogadni.
Láttam hogy menekül az éneklésbe, mikor valamit nem akar meghallani vagy megcsinálni, összeszorult szívvel hallottam hogyan próbálja néhány szavas szókincsével megértetni azzal a másik emberrel, hogy neki ez nem tetszik, és hogy kölcsönösen hagyják egymást békén!
Jaj, a legfájóbb az volt, hogy ezt teljes mértékben át tudtam élni!
Ekkor furcsa érzés töltött el. Nem, nem ez a jó kifejezés. Más állapotba kerültem hirtelen.
Mintha egy pillanatra kiszakadtam volna valós világunkból és mintha átéreztem volna a "mindenki egy és minden egy" érzést, a Tat Tvam Asi-t, és a mindent átható szeretetet.
Ebben az állapotomban teljesen irreálisnak tűnt, hogy az egyik lélekcseppecske irányítani akar egy másik isteni lélekcseppecskét, csak mert az emberiség ilyen társasjátékot űz. Annyira idegen volt ez az "akkori lényemtől" és annyira abszurd!!! Hogyan is mondhatnám ezek után hitelesen az én drága kisfiamnak, hogy ennek ez a helyes menete. Az embernek meg kell tanulnia alkalmazkodni, be kell simulni és szabálykövetővé kell válni?
Egy olyan gyereknek, aki alapvetően alkalmazkodó, simulékony és mindenkit békében hagy létezni, nem sért meg másokat és nem akar senkit irányítani, s nem vágyik másra, mint arra, hogy ő is békében létezhessen.
Jaj, Istenem, ha legalább tényleg tudnék hinni abban, hogy az embereknek egymást korlátozva és szabályozva kell élniük! Úgy talán könnyebben rá tudnám venni, hogy alkalmazkodjon ehhez a szánalmas rendszerhez, amit mi társadalomnak hívunk. Tudom, megtenné! Értem!
Kérhetek én ilyet?
Kérhetek olyat, hogy legyen uniformizált része egy olyan rendszernek, amit velejéig romlottnak érzek? Jaj, de nehéz szülőnek lenni! Éget és mardos egyszerre. Mást súg a lélek és mást a józan ész. A lélekre hallgatni nagy bátorság kell, az észre hallgatni megalkuvás. Hogyan csináljam? Mit tegyek? Mit mondjak? Hogyan legyek hiteles? Mit tesz egy "jó anya"?
Lehet, hogy "velem is baj van". Könnyen lehet, hogy én sem vagyok normális, és lehet, hogy Éva néninek nekem is le kellene vágnia a kilógó részeimet, hogy rendes kockaként tudjak illeszkedni az egészbe.
Zsombor azonban velem ellentétben jelesre vizsgázott...
Megértette, hogy merről fúj a szél. Hagyd magad, hamarabb szabadulsz! Varázslatosan könnyeden kezelte a szituációt, megtette amit kértek. Megtette a teste! A lelke azonban szabad maradt, szárnyalt. Ó milyen bölcs ez a gyermek!
Reddite quae sunt Caesaris, Caesari, et quae sunt Dei, Deo. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!
Úgy tett, ahogy én a konyhában. Mást csinált a teste miközben Ő maga nem volt ott!
Ám Éva néni mindebből semmit nem vett észre, boldog mosollyal jött ki a szobából, hogy mennyire örül Zsombi hozzáállásának. A valóság a MI titkunk maradt!
Édes Jó Istenem! Köszönöm, hogy ekkora MESTERT adtál nekünk ajándékba, köszönöm az általa küldött felismeréseket és tanításokat!
Egy ajándék idézet Szász Ilma néni könyvéből, amit úgy érzem észben kell tartanunk:
"Össze vagytok zavarodva, mert azt hiszitek ti vagytok a világban, és nem a világ bennetek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése