Már többször gondoltam rá, hogy erről írni szeretnék, de most gép híján sokszor el felejtem mit is akartam.
Amíg Zsombi pici volt szembeötlő volt a különbség köztem és a többi anyuka között. A közvetlen környezetem kimondva-kimondatlanul kegyetlennek tartott azért, ahogyan Zsombor kudarcait végigasszisztáltam.
Kezdetben, mikor még járni tanult, soha egyetlen alkalommal sem segítettem őt fel, ha elesett, nem vigasztaltam, ha beütötte magát, vagy ha dühöngve nem sikerült egy kicsi lyukba nagy dolgot gyömöszölnie... Nem azokat az alkalmakat említem itt meg, amikor valóban "nagy volta baj" vagy nagyon megütötte magát, hanem azokat a mindennapos küzdelmeket, amelyek az élet velejárói.
Ez nem jelentette azt, hogy nem éreztem volna együtt vele, sőt! Összefacsarodott a szívem, mikor láttam, hogy ezredszerre sem sikerül rácsavarnia a kupakot egy pet palackra. De tartottam magam.
Úgy éreztem, ha minden eleséskor vagy kudarckor odaröppenek, megölelem, megvigasztalom azt önmagamért teszem.
Hogy eljátszhassam a megmentő hős szerepét, ha pedig nézőközönségem akad, akkor természetesen az odaadó anyáét! Hogy számára én legyek a mindent "megjavító, meggyógyító" a "minden bajra gyógyír", mert anya a "legokosabb, legügyesebb". Egy néhány évig szerettem volna ebben a szerepben tetszelegni, hogy én vagyok az okos, a kedves, a "megmondóember". Pedig sajnos nem vagyok az. Sok mindent én sem tudok és még több az, amihez kevés vagyok. Ez a két énem harcolt egymás ellen, és végül az ösztöneimnek engedtem.
Egész gyermekkoromban vonzottak az állatok, és minden szabad percemet a közelükben töltöttem. Vannak, akik úgy vélik értek is valamicskét a nyelvükön, de legalábbis megértem őket. Ezt nem merném így kijelenteni, de egy biztos, imádtam velük lenni.
Már akkor érdeklődve figyeltem hogyan neveli a cicamama, kutyamama a csemetéit. Minden esetben a mama csak távolról figyelte a botladozó kis vakarcsot, aki esett-kelt, bukfencezett, sokszor került nehéz helyzetbe, vagy számára megoldhatatlan feladat elé.
Mindig lenyűgözött az a képességük, hogy pontosan tudták mikor kell beavatkozni a kölyök életébe, és mikor kell úgy segíteni őket, hogy szabadon, saját esetlenségük, próbálkozásaik közben tanuljanak. Most tanulják meg azt, hogy nem elég vonyítani egész addig míg jön valaki és kimenti őket szorult helyzetükből, hanem tanuljanak meg önmagukra támaszkodva megoldani egy helyzetet.
Mert ebben a korban kell megtanulniuk azt, amilyen a világ. Mekkora csalódás lenne egy kiskutyának (értem emögött az emberfiókákat is :D ), ha a mamája néhány hónapos koráig minden csetlés botlásánál nyalogatná a sebeit, és megcsinálna helyette ezt-azt, majd egy nap jönne érte a gazdi és elvinné egy új helyre, és elkezdődne számára a nagybetűs élet.
Minden kudarcánál reflexszerűen a mamájáért visítana, lefagyna, leblokkolna, nehezen oldaná meg a feladatot, nehezen dolgozná fel a fájdalmakat (testit és lelkit egyaránt).
Most ezen mosolygunk, mert köztudott, hogy az állatok ösztönösen jól nevelik a kicsinyeiket, hisz ezen múlik a faj jövője!
Kérdeztem én magamtól friss anyaként: akkor én miért nem lehetek ösztönös?
Miért várják el tőlem, ha elesik, azonnal csapot-papot otthagyva rohanjak felsegíteni? Elvégre nem majmok közt nevelkedtem, se nem kutyák közt... mégiscsak "érző lény vagyok vagy mi?!" Vagy nincsen nekem szívem?
A kisördög (megfelelési kényszer) és az ösztöneim ekképp harcoltak egymással bennem.
Végig az évek alatt megkérdőjeleztem magam, és azt, hogy ezzel nem ártok-e a gyermekemnek, hiszen mindenki másképp csinálja!
Egy azonban biztos útmutató az édesanyáknak. A gyermek minden nyikkanásáról tudják, hogy az mit jelent valójában, mi a baja a csemetének.
Mikor nagy a baj, és mikor csak hallatja a hangját, mikor figyelemfelkeltés és mikor hiszt?
Ezt a szülők száz százalékos pontossággal érzik, tudják!
Sokszor ennek ellenére döntenek úgy, hogy akkor is a segítségükre sietnek, ha nem szükséges, és akkor is "kiemelik" a gyermeket egy problémás szituációból, amikor csak időt és próbálkozási lehetőséget kell hagyjanak neki és a gyermek megtapasztalhatná azt, hogy önerőből talpra állt, elért valamit, vagy megoldott egy számára nehéz feladatot.
Így pedig csak azt tanulja meg, ha egy kicsit gondolkoznia kellene, kicsit próbálkozni sokkal egyszerűbb a vágyak teljesítéséért kimondani a varázsszót: mama!
Ennél a képnél József Attila: Mama című költeménye villan be elém.
József Attila
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Véleményem szerint ezekből lesz az a kamasz, aki korán feladja, nem kitartó és minden új szituációnál leblokkol és egyszerűen rövidre zárja azzal, hogy: Nem tudom!
Tudom, hogy ezzel a posztommal sokan (főleg az ölelgetősök) nem értenek egyet, de mégis le kellett írjam nektek azt az élményem, mikor az elvárások helyett az anyai ösztöneimre hallgattam és utólag mondhatom nem bántam meg!
Természetesen ez karakter függő is. Az én kisfiamnak úgy tapasztalom jót tett. Mindvégig egy fülig-mosoly, bátor, bevállalós, kezdeményező felfedező maradt. Most, amikor már néha ellágyulok, és győz az önző énem, "elengedem" magam, és egy-egy fáról leeséskor odamegyek és "lopok egy kis intimitást, szeretetet" egy kis összebújást! Visszaölel ugyan, és megpuszil, de nem érti mi ez a nagy fakszni egy kis fáról esés miatt... :)
Ez nem jelenti azt, hogy úgy gondolnám, hogy spártai módon nevelve a gyermekből csodás önálló ember válik, nem! Ha valóban baj van, vagy szükséges segíteni a legmelegebb szeretettel kell támogatni őket, hisz így tanulják meg, hogy hozzánk mindig fordulhatnak.
Segítünk, hogy könnyebb legyen az életük, de nem helyettük élünk és tapasztalunk!
A hangsúly a szükséges mértéken van.
Szükséges-e abban a szituációban beavatkozni, vigasztalni, segíteni, és ha igen milyen mértékben?
Szép Napsütéses Napot nektek!
2 megjegyzés:
Ebben teljesen egyetértek veled...
Azt tapasztaltam, hogy a szülők többsége túlzottan óvja, túlzottan segíti a gyerekeit.
Ez ellen többnyire két dolog tudja megvédni a gyereket: a viszonylagos szegénység (mert nincs pénz minden hülyeségre, pl. arra, hogy autóval hurcolják a gyereket mindenhová), és a testvérek (mert több gyerekkel kevésbé lehet eljátszani a majonszeretetesdit: három gyerek helyett nem lehet iskolatáskát cipelni, négy gyereket nem lehet felöltöztöztetni iskolás koráig... stb.).
Igen! Jól látod! Néha a körülmények "kényszerítenek" a jobbik útra! Nem tagadom engem is. Egy "átlagos" gyerekkel borzalmas szülő lettem volna. Így sem vagyok olyan, mint szeretnék lenni, de igyekszem "legyőzni a bennem élő önző részem". :)
Megjegyzés küldése